Őrzök egy képet nagyapámról. A fotó nincs meg, helyesebben évek óta nem akadt a kezem ügyébe, de őrzöm. Itt van, mutatom, látszik. A színe szépia, témája pedig a halál, akarom mondani: annak imitálása. Nagyapámat udvarseprés közben éri a szörnyű vég, szívinfarktus formájában, ha van a halálnak olyanja: forma. Akarsz-e játszani, gondolja nagyapám, és szívéhez kap. A seprű nyelét, mintha belékapaszkodna, magához rántja, fejét oldalra csapja, amitől ritkás haja kissé zilált lesz, akár idegesebb pillanataiban Kosztolányié, szemét lehunyja, hogy tisztábban lásson, s máris elterülne az udvari járdán, ha nem kattanna a masina: most röpül a kismadár.
A nap aranyszín mártással önti le a Pacsirta utcai házat, az utcafronti kiskertben délceg fenyők, hátul a kertben gyümölcsös. Nagyapám épp meghal, és anya nevet, és nagymama nevet, és mind-mind nevetnek. Ej, de bolond vagy, János.
Anya szemrevaló lány, legalább húsz-huszonöt szemre a környéken, de ő a hercegre vár, aki, így olvasta a mesében, fehér lovon érkezik. Mi több: jő. Jő is, idejekorán, a ló helyett azonban Trabant prüszköl a ház előtt. Az viszont fehér.
A herceg, legyen a neve apa, a természet szerelmese.
A kocsi, asszonyom, előállt – most pedig elviszem horgászni!
Porzik a dűlő az autó nyomában, odalent a Körös: urasan, méltósággal csordogál a Fehér, szeszélyesen, szilajul kanyarog a Fekete. Ahol egymásra találnak, ott kezdődik a Kettős.
Évekig járnak a kiöntésre. A ladik, apa ladikja, keskeny, kétüléses, anya fekve elfér benne. De hisz éppen így kényelmes. Termetes busák kísérik a csónakot, a fürdőzők tompa zaja a part felől. Vad kabócazenés nyárvég. A nap, mielőtt lebukna a dobozi hídon túl, gondol egyet, s magasabb fokozatba kapcsol.
Milyen szép is a dobozi híd. A lábánál kövér amurok sütkéreznek, izmos ponty ugrik a befolyónál, és lármás balin hajkurássza az apróhalat. Apa, mintha belékapaszkodna, magához vonja az evezőt, majd újra el. A széles mederről átcsusszannak a szűkös kiöntésbe. Száraz fák meredeznek a vízből, sűrű a fűzfák lombja. A fürdőzők tompa zaja a part felől. A damil nyakláncára fűzött jelző néha megremeg. Visszafelé a hold követi őket, vidám játékot űz velük, apával és anyával. Hol eltűnik, hol fölbukkan a távoli nyárfák oszlopai közt. Magához vonja az evezőt, majd újra el. Sötét van, csöndes locsogás, mintha valaki mélyeket lélegezne.
Esti szűrt fény, meleg és jó illatú a Pacsirta utca. Tempós, de óvatos fékezés. Diadalmas kiáltás veri fel az üdülőövezet csendjét. Három kiló hatvan. És hogy: apuka. Majd megint: három kiló hatvan. Fények gyúlnak a házban.
Őrzök egy képet nagyapámról. Tempósan biceg a kapuhoz. Szívéhez kap, igazítja magán a könnyű köntöst. Bőrpapucsa fekete, akár a Negro cukorka, csattog a járdán. Végre, édes istenem, végre. Kiabál ő is. Fejét oldalra csapja, amitől ritkás haja kissé zilált lesz. Anya, anya.
Három kiló hatvan, apuka, anyuka. A büszke vő, mint a győztes hadvezér a film végén, szabadon maradt öklét rázza. Megvan.
Odaér nagymama is. Anya, mint aki elfáradt, lesütött szemmel kászálódik elő a Trabantból. Gömbölyű pocak – ezekben a hónapokban az én foglalatom. Apa magasba emeli a zsákmányt. Ezüstös test. Csillog a kora nyári hold fényében.
Forrás: Élet és Irodalom, 2014. április 30.
