Az Anconai szerelmesek című zenés komédiát Huszti Péter Kossuth- és Jászai-díjas, Kiváló és Érdemes Művész rendezésében a Turay Ida Színház mutatta be a művelődési házban az Erkel-bérlet harmadik előadásaként.
A sors útjainak kifürkészhetetlenségéről és a szerelem minden akadályt legyőző erejéről szól ez az olasz slágerekkel fűszerezett habkönnyű vígjáték, ami szerda este sem nélkülözte a kacagtató fordulatokat, a szellemesen kedves, szükségszerűen pikáns helyzeteket, és persze a boldog végkifejletet sem, amiben majdnem mindenki megtalálta a maga boldogságát.
Adott ugyanis egy Adria-parti városka panzió és kávézó közötti tere, ahol minden megesik, aminek csak meg kell. Itt éldegél Don Tomao (Nemcsák Károly), az eladósorban lévő, enyhén beszédhibás gyermekét egyedül nevelő, ám szívügyekben még mindig naprakész, korosodó amoroso, könnyűvérű szobalányával (Keresztes Ildikó), szomszédjában egykori szeretőjével, a most magányos panziósnővel (Nyirő Bea) és a környék legpocsékabb kávéját felszolgáló, saját ristorante után ácsingózó kávézótulajjal (Boros Zoltán). Na és az odatévedő többiek: a halmozottan hátrányos helyzetű vándormuzsikus (Kurkó József), az életűnt milliomos (Sövegjártó Áron), a szentéletű bölcs (Rárósi Anita), akinek durva csuhája alatt érző szív dobog. Valamint a tűzrőlpattant magyar lány (Bódi Barbara), aki születendő gyermekének nemzőatyját igyekszik fellelni ezen a kies olasz vidéken... Na és mint ahogy annak egy olaszos komédiában lennie kell, mindenkinek hatalmas lelke van és mindenki mást szeret, mint amit személyes érdekei diktálnak.
A sikerdarabot a Turay Ida Színház társulata 2013. március 22. óta játssza, a közönség pedig 1997-óta szereti, ugyanis Valló Péter, a Radnóti Színház akkori főrendezője akkor kérte fel Vajda Katalint, hogy írjon egy olyan reneszánsz olasz komédiát idéző darabot, melyben felcsendülhetnek a legismertebb olasz slágerek, mint a Volare, a Felicita, a Ciao, Ciao bambina vagy épp a Quando, quando. Az olasz temperamentummal (és persze romantikával) átitatott magyar darabért azóta rajong a közönség.
Ebben a változatban az eredetihez képest kicsit ugyan eltolódtak a hangsúlyok, de Nemcsák Károly és Keresztes Ildikó remek alakítást nyújtva elvitték hátukon a darabot, Sövegjártó Áron és Kurkó József ezúttal is kellemes és rokonszenves volt, a Fábri Péter jegyezte magyar dalszövegek pedig időnként már túl is nőtték a komédia hatáskörét.
A díszlet ezúttal is igényes volt és szépen kivitelezett, a jelmezek is túlnyomórészt természetesnek hatottak, bár helyenként erőltetetten hangsúlyozták egy-egy szereplő karakterét.
A cselekmény természetes kibontakozását azonban nehezítette a rendezés néhány képeslap illusztrációt idéző gondolata, és a dalok indokolatlan, üres kliséket halmozó koreográfiája. A saját bevallása szerint olasz filmeken nevelkedő Huszti Péter talán épp azokat az egykori képi mintákat igyekezett megjeleníteni, ám ezúttal ezek inkább voltak gáncsok, mint előnyök. A fináléra időzített csattanók a tartalmi hangsúlyok eltolódásával kevésbé bontakoztak ki teljesen, ám a végeredmény így is kellemes, szórakoztatóan telt este maradt.
