Kora reggeli órában érkeztem a belvárosba, de a tájék már igencsak híján volt a szabad parkolóhelynek. A későn érkező sofőrök keselyű módjára már megkezdték a körözést a dög, vagyis a tömb körül. Két rundó után csak lett hely, de felkészületlenül indultam útnak: egy darab vas nélkül. A papírbankók nyugodtan simultak a bukszában, nem fenyegette őket a rizikó, hogy egy hideg parkolóautomatába kerülnek. Apró kellett.
Egy sétáló néni felé indultam, és udvariasan mutogattam az ötszázast: felváltanám a már amúgy is fél ezrest. Határozott ninccsel válaszolt. Egy úriember is arra jött, de állítása szerint nála még pénz sem volt. Szembeszökően alacsony srác tolta keróját az utca másik oldalán, egy pillanatra felvillant az agyamban a régi poén: „Apród, van apród?” Közben elutasított. Három asszonyság traccsolt a buszmegállóban. Annyira ismerték a bugyellárisuk tartalmát, hogy a másodperc tört része alatt mind rávágták, hogy nincs annyi aprópénzük.
Ezalatt egy kisbolt rácsa emelkedett fel. Bent a tulaj hölgy fáradt szemmel, de annál élénkebben érdeklődött, miféle portéka iránt érzek kívánalmat. Amikor megtudta, hogy pénzt akarok váltani, lekonyult ajkakkal jelentette ki: nincs váltópénze.
Időközben kiürült egy hely a magánparkolóban. Gyorsan beálltam a gépek foghíjába, és loholtam dolgomra. Ott utólag kell tejelni. Azon morfondíroztam, hogy vajon a fizimiskám ennyire bizalomaltató, hogy cserélni se akarnak velem gubát a népek? Jogos, lehet, hogy minden hajnalban egy hamis ötszázassal járkálok az utcán, hogy felváltsam, és tisztára mossam a lóvét. Vagy ez az ország annyira szegény, hogy már egy-két százasa sincs a polgárnak?!
Agyalás közben huszonéves ifjúba botlottam, aki meglepetésemre szintén aprót váltott volna. Sajnálkozva kosaraztam ki. Az arcán látszott: hitetlenkedett.
