A levegőbe szippantva érezni lehet: az első, igazán meleg tavaszi napra virradt a város. Az embert már-már giccses, Walt Disney-mesefilmbe illő, mégis felvillanyozó látkép fogadja a szabadban – rügyező fák, virágillat, egymásba kapaszkodó bogarak, kóborló szerelmes macskák. Az utcákon lassan elkezd lüktetni az élet.
Bódító napsütésben indulok el. Biciklikosaramban két műanyag ételhordó, az egyikben forró leves, a másikban spagetti – talán ma jó lesz az étvágya, reménykedünk benne. Az épületbe belépve a kórházak semmivel össze nem téveszthető szaga siklik az orromba. Gyerekkori emlékeim vezetnek fel a régi lépcsőn. Egy emelet, aztán még egy, aztán jobbra, be, az aprócska, levegőtlen szobába. Kicsivel később Gergő az ölemben ül. A szeme fáradt és szomorú, már majdnem egy hete várja, hogy hazamehessen. Enni nem akar, de megmutatja a sárga kukásautóját, és nagy szakértelemmel megméri a lázam, a biztonság kedvéért többször is.
Úgy indulok haza, ahogy érkeztem: nehéz szívvel. Az önsajnálat bugyraiban ücsörgőknek a legjobb gyógymód, ha néhány órát beteg gyerekek között töltenek – vélekedik a nővérem. Azt hiszem, igaza van. Talán a rossz dolgok egyetlen értelme, hogy segítenek eligazodni benső útvesztőinkben, irányt mutatnak. Hirtelen súlya lesz néhány szónak és mozdulatnak. És súlya lesz a várakozásnak is.
