A fekete lyukak az Univerzum egyik legrejtélyesebb objektumai. Mindent bekebeleznek, ami az útjukba kerül. Ezek az objektumok a téridő azon tartományai, amelyekbe anyag és sugárzás csak belehullhat, de kijönni semmi sem képes, még az elektromágneses sugárzás, azaz a fény sem. A fekete lyukak eseményhorizontja az a határvonal, ahonnan már nincs visszatérésre esély. A ma legjobban elfogadott elmélet szerint a nagy tömegű csillagok egyik lehetséges végállapotaként, szupernóva-robbanás után fekete lyuk vagy neutroncsillag keletkezhet, mely a robbanás után visszamaradó objektum tömegétől függ. Nagy tömegű csillag szükséges, hogy még a belőle keletkezett neutroncsillag is összeroppanhasson, és megszülessen a fekete lyuk. Ekkor az anyag egy számunkra ismeretlen, végtelenül sűrű állapot felé omlik össze, amit szingularitásként írhatunk le. Viszont ha a maradék tömege nem elég a létrejöttéhez, akkor egy nagyon gyorsan forgó és nagyon erős mágneses térrel rendelkező neutroncsillag jön létre.
Stephen Hawking a fekete lyuk elméletével lett híres. Persze nem csak a tudós társadalomban ismertek a kiemelkedő szakmai sikerei, hanem a laikusoknak szóló ismeretterjesztési munkássága is. Ő írta Az idő még rövidebb története című könyvet, amely laikusok számára könnyedebb stílusban magyarázza el a téridő elméletét, az olvasmányos Világegyetem dióhéjban című könyve pedig a Világegyetem titkaiba vezeti be az olvasót. 1975-ben Stephen Hawking arra a felismerésre jutott, hogy a fekete lyukak lassan, de elkerülhetetlenül felszívódnak. Az elmélete szerint az üres tér a kvantummechanika törvényei szerint soha nem teljesen üres, pozitív és negatív, azaz részecske-antirészecske párok keletkezhetnek benne, amelyek azonnal újra egyesülve megsemmisülnek. A fekete lyuk környékén az óriási gravitációs energia miatt ezek a részecskéknek energiája is nagy lesz, így bekövetkezhet, hogy a pozitív energiájú részecske el tud távolodni a fekete lyuktól, ezt nevezzük Hawking-sugárzásnak. A negatív energiájú beleesik a lyukba, és ott azonnal talál magának egy ugyanolyan párt, mint akit elveszített. Miután egymásra talált a két "szingli" részecske, egyből megsemmisülnek. Az eltávozott részecske következmény, hogy a fekete lyuk energiája csökken.
Tavaly azonban a tudós újragondolta az elméletét a fekete lyukak mozgatórugójáról, és azt mondta, hogy tévedett. Az új elméletét a húrelméletre alapozta, amely szerint az Univerzumnak sok dimenziója van. Ez az elképzelés azért nagyon kedvelt, mert képes az összes erőhatás leírását egyetlen elméletbe összesűríteni, és így átfogóbb és elfogadhatóbb leírásokat tudnak adni azokról az objektumokról is, ahol az ismert fizika csődöt mond.
Egy újabb feltevés szerint a csillag összezuhanása a szingularitás elérése előtt megáll, és egy nagyon kicsi, pikométeres méretű objektum alakul ki. Ezt Planck-csillagnak nevezik, és a feketelyuk eseményhorizontján belül található. Ezek a Planck-csillagok végül előbukkanhatnak a párolgó fekete lyuk, illetve annak egyre jobban összehúzódó eseményhorizontja mögül, és ezek megfigyelhetővé válnának. A fekete lyuk párolgása a Hawking elmélet szerint történik. Ezeknek a csillagoknak a léte persze kérdéses, mint ahogyan a fekete lyuk elmélete sem igen tisztázott. Ennek a területnek a feltárása még mindig gyerekcipőben - sőt, úgyis lehetne mondani, hogy csecsemőcípőben - jár.
