Merész feldolgozással indult a Gyulai Várszínház idei Shakespeare Fesztiváljának Hamlet-sorozata. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a gyulai teátrum közös produkcióját, egyben az évad első bemutatóját Bocsárdi László vitte színre. A álomképszerű felvonásokkal, a különböző nézőpontokból láttatott történettel és a fóliába csomagolt színpadi miliővel a rendező különös látomásvilággá változtatta a helsingőri udvart.
Annak ellenére, hogy az előadás szövegkönyve főként Arany János fordítására épül, a sepsiszentgyörgyiek Hamletje nem egy archaikus világba kalauzolta a közönséget, a szokatlan díszletnek és a modern jelmezeknek köszönhetően a színpadi cselekmény helyszíne időtlen, szimbolikus térként jelent meg.
Az előadás kivonatolt, sajátos szövege a szereplők nézőpontjainak egymásmellettiségét erősítette fel. Ezek az eltérő világlátások úgy vetültek egymásra a darabban, ahogy az egérfogó-jelenetben a nézőtér felől és tükörből látható oldal: a különböző nézőpontok együtt, egyszerre jelenítették meg a teljes képet. Ez a többszólamúság manifesztálódott az előadás második részének első jelenetében is, ebben ugyanis Hamlet (Mátray László) csak azért nem végzett a fejhallgatóból bömbölő zenére vonagló királlyal (Pálffy Tibor), mert azt hitte: imádkozik.
Bocsárdi egyfajta mítoszkritikai szemszögből láttatja a shakespeare-i drámát: a dán királyfinak mint beavatottnak kell rátalálnia a helyes ösvényre, helyrebillentenie a kizökkent időt, összeraknia a darab elején szimbolikusan, füzetpapírként szétszórt olvasatokat, s mindezt paradox módon csak úgy teheti meg, ha apjáért bosszút állva meggyilkolja a királyt, vagyis ha maga is bűnt követ el.
A színpadkép a felelősség súlyától szinte félőrült állapotba kerülő Hamlet álom és valóság között lebegő világát volt hivatott érzékeltetni, és a víziószerűséget tették hangsúlyossá az ismétlődő zenei betétek, a felerősített naturális hangok és fóliával elválasztott terek is. A díszlet minden egyes eleme szimbolikus tartalommal telítődött: a létra az égi és a földi szféra találkozását, a víz a megtisztulást jelképezte a darabban. Az előadás vizuális keretének egyik legfontosabb kelléke a munkásoknak öltözött sírásók (Gajzágó Zsuzsa és Erdei Gábor) által ki-be tologatott fürdőkád volt, mely egyfajta szakrális helyszínné vált. A darabot meghatározó „ködös hangulatot”, álomszerűséget csupán Rosencrantz (Nagy Alfréd) és Guildenstern (Márton Lóránt) clown-jelenete, valamint Horatio (Kónya-Ütő Bence) gordonkajátéka törte meg rövid időre.
Bocsárdi László értelmezésében hangsúlyos szerepet kapott a Hamlet és Gertrúd (D. Albu Annamari), az Ophelia (Benedek Ágnes) és Gertrúd, valamint a Hamlet és Fortinbras közti viszony. A publikum különös szerepcseréknek lehetett szemtanúja: a dán királyfi saját anyját játszotta el az egérfogó-jelenetben, Opheliát a király és Polonius (Szakács László) a királynő ruhájába öltöztette fel, Hamlet pedig Fortinbrasként jelent meg a fóliafüggönyre vetített képen. Az előadás egyik kulcsfigurájává Ophelia lépett elő, Gertrúd és Hamlet az ő halála által tisztulhatott meg szimbolikusan. A közel háromórás darab zárójelenetében a párbajt csupán fóliára vetítve láthatták a nézők, az ősi egyensúly helyrebillenését pedig Fortinbras arcképének megjelenése jelezte a vásznon.
Ugyan néhány kulcsjelenet kimaradt a darabból, a közel háromórás előadás mégsem hagyott hiányérzetet maga után, hiszen hangulata magával tudta ragadni a közönséget. Egy biztos: a sepsiszentgyörgyiek Hamlet-feldolgozása jó kezdésnek bizonyult, s megadta a kezdőlökést egy újabb színvonalas Shakespeare Fesztiválhoz.
