A bolygók kialakulása közvetlenül a Nap születése után, a körülötte kialakult protoplanetáris korongból indult el. Először a gázbolygók születtek, majd csak utána alakultak ki a kőzetbolygók. A csillag sugárzása révén a belső részről a rendszer külső részébe fújta a gázt, s így a belső vidéken csak por maradt. A porszemcsék összetapadásával csomósodások jöttek létre a csillag körül keringő korongban, és ezek a csomók egymáshoz tapadva az ütközéseik révén növekedtek és bolygócsírákká alakultak, majd szép lassan bolygókká cseperedtek. Az ütközések energiája megolvasztotta a kialakuló bolygók anyagát, amelyeken belül megindult a radioaktív fűtés is, ezzel még tovább emelve hőmérsékletüket, és az így megolvadt anyag a gravitációs erő hatására gömb alakba rendeződhetett. Egy bizonyos idő elteltével a magmaóceán teteje lehűlt, majd megszilárdult.
A bolygók fejlődése ezután különböző utakon haladt tovább. A Merkúrt központi csillagunk felperzselte és a napszél erodálta a felszínét és a légkörét. A második bolygón, a Vénuszon a nagy vulkáni aktivitás miatt a légkörbe került gázok fékezhetetlen üvegházhatást indítottak be, aminek köszönhetően mára rendkívüli magas nyomás és hőmérséklet jött létre. A harmadik bolygón, vagyis a Földünkön hatalmas kiterjedésű vízóceánok alakultak ki. Bolygónk fejlődésének korai szakaszában egy óriási becsapódás történt, melynek következtében a testéből kiszakadt törmelék önálló égitestté állt össze, így született meg kísérőnk, a Hold. Emellett még kialakult rajta az élet, egyedüliként a Naprendszerben.
A rejtélyes Mars elvesztette légkörét és vízkészletének jelentős részét. Az "ötödik bolygó" össze sem állt bolygóvá, mivel a hozzá legközelebb eső óriásbolygó gravitációs zavaró hatása nem engedte a kisbolygók bolygóvá összeállását, így egy kisebb-nagyobb testekből álló, több ezer tagot számláló övezet maradt a helyén. Az "igazi" ötödik bolygó, a Jupiter a Naprendszer legnagyobb tagjává lett, hatalmas hidrogén- és héliumlégkört gyűjtött magába és gravitációs hatásával mintegy pajzsként védi a rendszer belső részeit, eltéríti, vagy befogja a befelé tartó üstökös magokat, aszteroidákat. Ez már az a régió, ahova a központi csillagunk sugárzása a belső részről a rendszer külső részébe fújta a gázt, ezért találhatók ettől a résztól szinte csak gázbolygók. A hatodik bolygó, a Szaturnusz ugyancsak gázokból hatalmasra hízott óriás, amely egy holdját az árapályerőkkel darabokra tördelve látványos gyűrűrendszert hozott létre a mag körül. Az Uránusz hidrogén és hélium mellé metánt is gyűjtött óriási légkörébe, és emellett szintén gyűrűk keringenek az egyenlítői síkja mentén. A bolygó különlegessége, hogy egy hatalmas kozmikus ütközés során az oldalára fordult. A legkülső óriásbolygó, a Neptunusz légkörében szintén találhatón metán, de ami igazán jellemző rá, hogy felszínén hatalmas szelek fújnak.
Persze a bolygókon kívül más égitestek is kialakultak a csillag körül keringő korongból, A kisbolygók fejlődéstörténete kissé eltér a bolygókétól, egész pontosan fejlődésük inkább leállt egy bizonyos ponton. Ezek a Mars és a Jupiter között, illetve a Neptunuszon túl, a Kuiper-övben lelhetők fel. Korábban azt feltételezték, hogy a Mars és a Jupiter között keringő kisbolygók egy korábbi bolygó felrobbanásából származnak, azonban a modern számítások szerint, ehhez kevés az ott található anyag tömege. Valójában a Jupiter perturbációs hatása nem hagyta a bolygócsírák összeállását. Ugyan ez a helyzet a Kuiper-övben is, ahol viszont a Neptunusz szólhatott közbe.
