Dr. Görgényi Ernő az ünnepi képviselő-testületi ülésen
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
„Nincs más választásom. Meg kell mentenem a maradék katonám, a várban munkálkodó asszonyok, a velük rettegő kisgyerekek életét. Az én felelősségem … a mások élete. A mások életének a megvédése – én erre esküdtem föl. És most be kell látnom, hogy ezt nem tudom tovább megtenni. Kifogytunk minden erőnkből. Kivéreztünk. Hiába itt már minden hősiesség, elértünk a végéig. Elfogyott a muníciónk, emberünk, erőnk, s talán a hit is kezd alábbhagyni az embereimben. Szinte minden régi jó hadnagyom odaveszett.”
E szavakkal indokolta a vár feladására vonatkozó döntését Kerecsényi László a kedvesével folytatott párbeszédje során Zalán Tibor a Fáklya kialszik című nagyszerű drámájában. Ám mire Kerecsényi kimondhatta, hogy „hiába itt már minden hősiesség, elértünk a végéig”, addig a török elleni végvári harcok történetében a leghosszabb ideig tartó ostrom során, 63 napon át védték emberfeletti bátorsággal és vitézséggel a gyulai várvédő hősök a rájuk bízott erősséget, a gyulai vár falait.
S addigra százak áldozták életüket, szinte mindenki a halálos küzdelem során szerzett sebektől szenvedett. Ivóvíz már nem volt, s a temetetlen halottak bűzében járvány tizedelte a még megmaradt katonák és civilek sorait. Véggyula várának sorsa a királyi Magyarország maroknyi vitézének heroikus küzdelme ellenére megpecsételődött. Azonban ha a várat már nem is, de emberi életek százait még esély nyílott megmenteni. Kerecsényinek ugyanis volt lehetősége tárgyalni, mert álltak még a belső vár falai, amit végül csak további véráldozatok árán vehettek volna be az ostromlók, így a törököknek is volt mit veszíteniük: időt és harcosokat. S a végvári harcok történetében volt rá példa, hogy a török valóban szabad elvonulást engedett a vár feladása fejében.
Ám éppen ma 450 éve, midőn a vár súlyosan megrongált, de még valamelyes védelmet nyújtó falait a katonák és velük együtt az ostromot addig átvészelő ártatlan gyermekek, asszonyok vagy éppen iparos legények elhagyták, a Kisjenő felé vezető úton a szószegő török hadak rájuk támadtak és annak ellenére lekaszaboltak majd’ mindenkit, hogy Pertev pasa bántatlanságot ígért a vár feladása esetére, mely ígéretét pecsétes szerződésbe is foglalta. Így 1566 szeptember 2-án véggyulavár török kézre került 129 esztendőre.
De hogyan lett Gyula végvár?
Ma ez nem is tűnik különös ténynek itt, a mai országhatár mellett, ám ha belegondolunk, hogy városunk eredetileg a történelmi Magyarország közepén helyezkedett el, akkor látható, hogy végvárrá válásunk önmagában jelképez egy hosszú időn át tartó folyamatot, amely a Magyar Királyság hanyatlását jelentette, végül az ország három részre szakadását eredményezte.
1566-ban már több, mint másfél évszázada folytak a harcok a folyamatosan terjeszkedő oszmán birodalommal. Zsigmond királyunk alatt állandósultak az összecsapások a Balkánon. A harcokat Hunyadi János, majd Mátyás idején még sikerült déli határainkon kívül tartani, azonban Nándorfehérvár 1521. évi elestével drasztikus változás következett be: a legdélebbi végvári védvonal immár nem óvta a Királyság belsejét, aminek következménye Mohács volt. Az ezt követő évtizedekben a végvárak sorra estek el, Gyula pedig az ország közepéről gyorsan a végekre került, s határrá lett: a keleti oszmán birodalom és a nyugati keresztény - keresztyén civilizáció határává.
Ennek a folyamatnak és tágabb történelmi összefüggésnek a felelevenítése talán azért fontos, hogy jobban megérthessük annak a küzdelemnek a hősiességét, amit a gyulai vitézek folytattak, azt a halált megvető bátorságot, amellyel szembeszálltak a sokszoros túlerővel.
Az 1566-ot megelőző másfélszáz esztendő alatt a túlerővel szembeni folyamatos, váltakozó sikerű küzdelem, az oszmánok elleni élethalálharc a mindennapok részévé vált, ez az életmód pedig hősöket, vitézeket követelt. Eleve kivételes képességeket, bátorságot és hősiességet igényelt az, ha valaki bekapcsolódott a küzdelmekbe. Gondoljunk bele: milyen érzés lehetett a végvári vitézek egyikeként a gyulai várfalról farkasszemet nézni a köröskörül elterülő többtízezres török haderővel, akik csak arra vártak, hogy végre elpusztíthassák a maroknyi várvédőt! Vérfagyasztó lehetett a látvány, egy mai ember el sem tudja képzelni.
Ahogyan Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelem 54. versében írta:
Harminckétezer török megszállá Gyulát,
Petraf besáncolá az maga táborát,
Negyven ágyuval kezdé törni bástyáját,
És földre rontani szép fejér kűfalát.
A védők a legoptimistább becslések szerint sem lehettek többen 2000 főnél. A török haderő nagysága így mindenképp sokszorosa volt a magyarénak
Ez a maroknyi vitéz mégis 9 héten keresztül hősiesen helytállt, küzdött és tartotta a várat, ami akkor és ott egyenlő volt Magyarországgal és Európával. Annak ellenére kitartottak, hogy gyakorlatilag semmilyen esély nem volt a felmentő sereg megérkezésére. Ígéret persze akadt, de ezeket a királyi udvar részéről inkább csak hitegetésnek lehetett nevezni. A gyulai várvédőket a bécsi udvar magára hagyta.
Kerecsényi László személyét és tetteit az utókor a legutóbbi évtizedekig méltánytalanul ítélte meg. Zrínyi Mikós önfeláldozó, heroikus küzdelmének kultuszát nagyszerűen szolgálták a tetteit méltató irodalmi alkotások és történeti leírások, ezzel szemben Kerecsényi László életútja reális értékelésének sokat ártottak a róla írott későbbi művek. Így például Benedek Elek Kerecsényiről szóló története rossz színben tünteti fel a gyulai várkapitányt, ami történeti tényekkel nem alátámasztott, de nyilvánvalóan csak egy mese, amit vagy elhisz valaki, vagy nem. Ám Bánlaky József „A magyar nemzet hadtörténelme” című munkájának a gyulai vár elestéről szóló része kifejezetten ártalmas, hiszen annak ellenére, hogy ez egy 22 kötetes történeti mű, e tekintetben mégis a tényszerűséget nélkülöző, szubjektív és személyeskedő kijelentéseken alapul. Kerecsényi Lászlónak nem csak a gyulai vár védelmében tanúsított hősies magatartása, de egész életútja cáfolja a később őt ért vádakat, hiszen egész vitézi pályafutása a török elleni harcról, a helytállásról szólt.
Talán nem mindenki tudja, hogy nem csupán az 1566. évi török hadjárat, de Kerecsényi személye is összeköti Gyula és Szigetvár történetét, hiszen ő volt 1556-ig Szigetvár kapitánya. 1555. novemberében sikerrel védelmezte Szigetvár várát Tojgun budai pasa támadása ellen. Kerecsényi tehát két végvár, a szigetvári és a gyulai kapitánya is volt élete során, ráadásul azokban a vészterhes időkben, amikor a végvári kapitányok életét a háború borzalmainak mindennapjai határozták meg, s amely végzetes történelmi korban egy végvári kapitány számára minden napfelkelte magával hozhatta a dicső, vagy éppen dicstelen halált. Világos, hogy nem vállal ilyen feladatot az, aki nem képes elszántan küzdeni és akár életét is adni hazájáért és királyáért.
Mondjuk ki: megalapozott az az álláspont, amely szerint Kerecsényi személyét a bécsi udvar tudatosan és korabeli politikai okok folytán próbálta meg lejáratni. Mégiscsak jobban hangzott az, hogy az áruló várkapitány miatt esett el a vár, mint szembenézni annak valóságával, hogy a királyi udvar már az ostrom kezdetét megelőzően feladta a gyulai erősséget, nem is tervezett felmentő sereget küldeni.
Kétségtelen, hogy a gyulai várvédők története a felületes szemlélő számára nem olyan hősi eposzba illő cselekmény, mint amikor valaki utolsó tartalékait felélve, maroknyi társával a várból kirontva, fegyverrel a kezében hal hősi halált. A gyulai történettel ezért is nehezebb érzelmileg azonosulni, de ugyanúgy tisztelnünk kell a harc során életüket és vérüket áldozó vitézeket, mint a szigetvári vagy éppen egri várvédőket, hiszen vitathatatlanul példamutató tett volt a végsőkig – a végvári ostromok közül a legtovább – kitartani.
Nem feledhetjük: a várvédő katonák nem csupán hazájukért, de az egész nyugati keresztény - keresztyén civilizációért küzdöttek. A magyarok mellett voltak közöttük németek, horvátok is szép számmal, s túlnyomó többségük protestáns hívő volt. Nemzetiségi összetételükben, felekezeti hovatartozásukat illetően is Európa értékeinek sokszínűségét képviselték. Részben korabeli politikai céloktól vezérelve mégis megpróbálták nevüket és becsületüket bemocskolni, hősi küzdelmükre az árulás bélyegét sütve. Ám mi gyulaiak mégis régtől fogva szívünkben őrizzük a gyulai vár falait vérükkel öntöző egykori végvári vitézek emlékét, büszkén hirdetve egykori tetteiket és megőrizve nevüket. Ezért is van az, hogy Gyula utcái közül jó néhány a várvédők után nyert keresztséget, mint a Kerecsényi László, Henyei Miklós, Horváth Ferenc, Földvári István, Gyulai Gál Albert, Balázsdeák utcák, de más módon is igyekszünk mindent megtenni az egykorvolt hőstettek emlékének méltó megőrzéséért.
A vár felújítása, a témába vágó konferenciák szervezése, a Várszínház által kiírt drámapályázat győztes művének, a Fáklya kialszik című alkotásnak színpadra állítása és nagysikerű bemutatója, a Nemzeti Várprogramba való bekapcsolódás, a folyamatos kutatómunka, a várkerti ásatások és a Szigeterőd-program előkészítése is mind-mind ezt szolgálják, ahogyan a vár elestének 450.évfordulója alkalmából Magyarország kormánya és a „Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566 Emlékév” emlékbizottság támogatásával Gyula Város Önkormányzata által szervezett programsorozat is.
A ma élő nemzedékek többsége nem tapasztalta saját bőrén a háború szörnyűségeit. Adjunk hálát azért, hogy olyan korban élünk, amikor nem kell életünket és vérünket adni hazánkért, városunkért, és szeretteinkért. Emlékezzünk illő tisztelettel mindazokra, akik nem voltak ily szerencsések, de becsülettel helyt álltak a legnehezebb időkben is, vállalva a mégoly reménytelen küzdelmet is. Emlékezzünk rájuk József Attila nagyszerű soraival, melyet a mohácsi csatamezőn is olvashatunk: „A harcot, amelyet őseink vívtak,/ békévé oldja az emlékezés”.
Ám mi, mai gyulaiak, akiknek faladata, hogy tisztára mossák Kerecsényi László és a gyulai várvédők 1566-os hősi küzdelmének emlékét, folytassuk e verset: „s rendezni végre közös dolgainkat,/ ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
