Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Esterházy – gondolatgombócokkal

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Haász János • HÍREK • 2016. július 15. 00:38
Esterházy – gondolatgombócokkal
A Gyulai Hírlap 2001. január 5. számában megjelent írással emlékezünk a 66. éves korában elhunyt Kossuth-díjas íróra
Mondjuk azt, hogy egy étteremben ülünk. Előttünk az asztalon egy két sorban leírt nevű étel, a legfinomabb (bár ezt persze csak később tudjuk meg) pástétom, amit valaha is ettünk, s egy kicsivel a pástétomon túlnan egy kócos, vagy legalábbis olyan ágas-bogas hajú úriember. Kicsit kilóg a sorból (nem az önmaga és a pástétom alkottából), ahogyan szétnézünk az étteremben ülő úriembereket és naccsasszonyokon, magunkat is beleértve. De ettől olyan jó az egész; leszámítva persze a pástétomot (s később követőit, az erőlevest, a halkölteményt, a rostélyost és a tortát) – ezek ugyanis Jalecz Lajos és csapata munkájától jók.
____Eredeti-esterhazy.JPG

Esterházy mesél, balján Jalecz Lajos gyulán, a kisködmön étteremben 2000 decemberében

Fotó: Gyulai Hírlap – Kiss Zoltán

Mondjuk azt, hogy ezen az estén az étteremben, amit nevezzünk Kisködmönnek, többé-kevésbé illusztris kis társaság, harminc-harminc- öt ember gyűlt össze. Ami köztünk szólva is remek dolog, mármint az, hogy ekkora társaság jöjjön össze csak az együttvacsorázás kedvé- ért. Ezt egyébként nem mi észrevételezzük először, hanem a sorból kissé kilógott úriember, aki a többieknél némileg későbben érkezett, és aki éppen velünk szemben (na, jó, legyünk történelmileg hűségesek, szemben, de kissé oldalvást) ül. Nevezett, pontosabban mindeddig még nem nevezett úriember, bizonyos Esterházy Péter, aki egyébiránt – hihettük eleinte – inkább volt társasággyűjtő ok, mint a kezdetekben nem is ismert étkek. A remekségre vissza: persze ennél is remekebb dolog az, hogy van egy ember, aki kellően őrült ahhoz, hogy Gyulán folyamatosan gasztronómiai varázslatokat vigyen végbe, aki eléggé őrült ahhoz, hogy indonéz éttermet nyisson egy alföldi kisvárosban, amit sikerrel működtet, majd a csúcson abbahagyja és magyar éttermet nyisson ugyanitt, és – többek között – múltidéző vacsoraesteket szervezzen – folytatja a vendég, aki (tudjuk, s nevetgetünk) „nem a szavak embere”. Igazat adunk neki (nem a szavak ügyében), miközben kortyolgatjuk a pezsgőt és szemezünk az elibénk helyezett, őszi avarba öltöztetett pástétommal.

Meg persze lopva Esterházyval is, Író Úrral, tudni sem akarom, mennyire utálná, ha tudná: így gondolunk rá. Közben úgy érezzük magunkat, mint a pattanásos kamasz, amikor randizni hívja Esterházy – gondolatgombócokkal Mondjuk azt, hogy egy étteremben ülünk. Előttünk az asztalon egy két sorban leírt nevű étel, a legfinomabb (bár ezt persze csak később tudjuk meg) pástétom, amit valaha is ettünk, s egy kicsivel a pástétomon túlnan egy kócos, vagy legalábbis olyan ágas-bogas hajú úriember. Kicsit kilóg a sorból (nem az önmaga és a pástétom alkottából), ahogyan szétnézünk az étteremben ülő úriembereket és naccsasszonyokon, magunkat is beleértve. De ettől olyan jó az egész; leszámítva persze a pástétomot (s később követőit, az erőlevest, a halkölteményt, a rostélyost és a tortát) – ezek ugyanis Jalecz Lajos és csapata munkájától jók. A suliból a bálkirálynőt és az igent mond, s most ott vannak a… bárhol, és a pattanásos kamasz nem tud mit mondani. A stílnek is adva, Esterházy-idézettel: „Emlékszem, amikor egyszer két szót válthattam Puskással, az olyan volt, mintha T. S. Eliottal beszélgethettem volna”, nekünk most ez olyan. Döcögősen lendülünk (francokat, lendülni nem lehet döcögősen) bele a beszélgetésbe, a bálkirálynő szerencsére közvetlen, a jó borok is segítenek feloldódni. Bár tudjuk, Író Úr a vöröset kedveli („író vagyok, szeretem a vörös bort”), szerencsére ezúttal szerette a fehéret is. Ebben legteljesebb mértékig egyet- érthettünk vele, mert a legfinomabb Gyöngyös környéki borféleség volt, bizonyos Szőke Mátyás pincéjéből; leszámítva a Tokaj-Hegyaljáról érkezett Tóth Pál-féle desszertbort Tállyáról, a kis helyről egyaránt szép emlékei vannak Író Úrnak és nekünk. Nevezett Író Úr egyébként matematikus úr is lehetne, ha nincs szerencsénk – ezúttal a mi az Esterházyolvasók közössége –, vagy akár tekintetes-méltóságosakármilyen úr is lehetne, ismételten csak: ha nincs szerencsénk (persze valószínű, hogy az Esterházy-család erről némileg másként vélekedett anno, az internálás idején).

Esterházy Péter végül is nem arisztokrata (ezt maga állítja magáról), legfeljebb csak kék haris(nya). Sőt, bizonyos értelemben mi, a plebsz, konzervatívabbak vagyunk. Merthogy Esterházy megszállottja az ismeretlen konyhák megismerésének, s eddig talán csak az izlandi szárított bálnahússal kellett megküzdenie. Mi ellenben semmilyen vízben élő lényt nem látunk szívesen a tányérunkon, most persze kivételt teszünk, s jól: az erőleves után elénk kerülő halacska rizzsel és citromos mártással igencsak ínycsiklandozónak bizonyul (a csúcs persze az Esterházy-rostélyos, talán így illő, maga Író Úr is dicséri, ami a rostélyos esetében nagy dolog!). Konzi-ügyre vissza: például a focizás sem mondható arisztokratikus hóbortnak, márpedig mi nem fociztunk – egy hét a serdülő kettőben, fárasztó futások, beavatás az öltözőben, sajgó lelki és testi sebek, az egész otthagyása; hacsak ez nem –, míg ő igen. Szóval ennyit kvázi-plebszről és kváziarisztokratákról…

A vacsoraest éjfél körül ér véget, ekkorra olyan az agyunk, mintha egyszerre töltötték volna csordultig tele és ürítették volna csontszárazra. Egy gondolatgombóc, ami megmaradt az estéből, beszélgetés órákon át nevezett Író Úrral, Esterházy Péterrel. Marci (mármint Esterházy testvére, Bp. Honvéd, AEK Athén, nyolcvanas évek, miegyéb) focis pályafutása, a honi és a külföldi foci helyzete (Barcelonafronton teljes egyetértés, Hertha–Leverkusen ügyben érezhető disszonancia), a fiatal demokraták aczélos politikája, a tokaj-hegyaljai borvidék lelket melengető hangulata – mindezek csak egy nagy beszédfolyam részei, akárcsak az írni vagy élni kunderai dilemmájának Esterházys megválaszolása, Író Úr kenyérdurcával való megismertetése, a XIII. pártkongresszus felidézése kacagások közepette, beszélgetések a legfrissebb Esterházyopuszról (Harmonia Caelestis, de ki ne tudná) vagy a régebbiekről, köztük kedvencünkről, az Egy nőről. Ez volt az este, és persze a finom étkek és itókák, és még tovább a társaság, egy polgárszerű város polgárszerű rétege; ezért is szomorú kicsit, ami számunkra oly’ örvendetes, mármint az, hogy neves társaság – derült ki a végére, mert általában akkorra szokott – elsősorban mégis csak az étkekért „ködmönözött” ezen az estén. Merthogy Író Úrhoz nemigen szólott senki, így mi beszélgethettünk kedvünkre, ez volt az, ami egyszerre volt végtelenül jó (önző aspekt) és végtelenül elszomorító (lokálpatrióta aspekt). Előbbi érzés végül győzedelmeskedett, a város pedig – tudjuk Simonyi óta – már úgyis régen nem az, csak valami, amit ugyanúgy hívnak. Nem mintha ez – éppen az este döbbentett rá – bármit is számítana… 

 

____Eredeti-5oldal.JPG

 

Forrás: Gyulai Hírlap-archívum

Összes cikk - lent (max 996px)

icon849_0_1_XIV_01_2001_01_5.pdf (707 KByte)

+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)