SZERETNÉNK BESZÉLGETNI AZZAL, AKI a szemetet itt "ELHAGYTA"
Fotó: Gyulai Hírlap – Pénzes Sándor
Szokatlan helyszínen és környezetben tartottam első vándor-fotókiállításomat. A megnyitóra senki nem jött el, pontosabban a kutyusom igen, de őt nem ez, hanem a barangolás érdekelte.
Számára sajnos nem idegen a leteremtett teremtés látványa, naponta jön velem erdei sétákra, folyamatosan óvnom kell őt. Szerencsére a várost sok zöldterület övezi. Wanda nem érti, hogy egy erdőben miért kell lépten-nyomon irányt változtatni, megfordulni, elkerülni egy jónak ígérkező csapást. Azért vittem a képeim a természetbe, hogy megmutassam a lakóinak, hogyan is élünk mi, milyen szép a mi épített környezetünk, élőhelyünk, hogy lássák, rendben tartjuk a várost.
Nem hittek nekem. Igazán nem is voltak kíváncsiak. Úgy éreztem, azt sem értik, mit keresek én ott, miért nem megyek vissza oda, ahonnan jöttem. Olyan volt, mintha a fák törzsén és a kipattant rügyeken gyöngyöző páracseppek az erdő reményt vesztett könnyei lettek volna. Még a tavaszi madárcsicsergés sem enyhített fájdalmán. Sajnos nem hisz már bennünk az Öreg! Megértettem. Leszegett fejjel, röviddel a kiállításmegnyitó után, összepakoltam. Úgysem jön már ide senki, vagy ha mégis, valami másért…
