dr. Petróczky István. Képünk az Erkel Ferenc Vegyes Kar 2015-ös karácsonyi koncertjén készült
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
– Doktor Úr! Március 15-én Gyula Város Képviselő-testülete Önnek a Gyula Város Egészségéért kitüntető címet adományozta a gyógyításban végzett munkásságáért, a gyulai háziorvosi rendszer kereteinek kialakításában szerzett múlhatatlan érdemeiért és az egészségügy kreatív támogatásáért.
– 1990–98-ig a város képviselő-testületének tagjaként, majd a Népjóléti Bizottság tagjaként, később elnökeként részt vettem a háziorvosi rendszer funkcionális privatizációjának helyi beindításában. A tárgyalások során igyekeztem az általam és a kollégáim által jónak tartott irányba terelni a szakmapolitikai folyamatokat. Most a Pándy Kálmán Alapítvány kuratóriumának elnöke vagyok, ez az alap az adakozó cégek és magánszemélyek felajánlásai jóvoltából már évek óta nagyon sok szakmai fejlesztési programhoz nyújt segítséget.
– Orvos családból származik, tehát kézenfekvő, hogy a pályaválasztásban ennek szerepe lehetett, de hogy kiből, milyen típusú orvos lesz, az már alkat és életszemlélet kérdése is.
– Valóban, édesapám meghatározó volt számomra a pályaválasztásban. Kisgyermekkoromtól nagy tisztelettel és szeretettel ragaszkodtam hozzá, és néztem fel rá. Az ötvenes években Biharugrán laktunk, rollerral szaladgáltam a faluban, közben egy-egy fánál megállva óvodástáskámból papírt vettem elő, és receptet írtam a képzeletbeli betegeknek. Sohasem tudtam másnak elképzelni magam, mint orvosnak. Hogy milyenné formálódunk, abban a mintának jelentős szerepe van, hiszen kisgyermekkoromban én is láttam, hallottam, hogyan fogadja édesapám a betegeket, hogyan beszél velük. Mint mindenki, úgy az orvos is formálódik, érik pályafutása során, műveltségének jellege, olvasmányai, tapasztalatai, világnézete meghatározza, hogy milyen szemüvegen át látja azokat, akik a rendelőjébe belépnek. Én is, mint annyi más kollégám, igyekszem mindenkit megértéssel kezelni, mégsem mindegy, hogy mi van a szakmai követelményként előírt empátia mögött. Úgy érzem, hogy a keresztyéni gondolkodás nélkül sok esetben sem kellő türelmet tanúsítani, sem konfliktushelyzeteket megoldani nem tudnék.
– Jó három évtizednyi gyakorlat után az ember már kezdi összegezni tapasztalatait. Van-e különbség abban, hogy milyen betegségekkel keresték fel a körzeti orvost a 20-25 évvel ezelőtti betegek, s milyenekkel a maiak?
– Pályám első fele a szocialista érában zajlott, amikor a táppénz iránti igény oldaláról voltunk nagy nyomásnak kitéve. Az akkori munkahelyi jövedelmek szerény megélhetést fedeztek, ezért aki csak tehette, a másodállásból pótolta, ami hiányzott, tehát időszakosan meg kellett szabadulnia a hivatalos munkahelytől, vagy kezeltetnie kellett magát a túlhajszoltság miatt, ehhez volt sokszor szükségük a táppénzre. Ma betegen is dolgoznak az emberek, mert féltik munkahelyüket, viszont a folyamatosan gyengélkedő gazdaságpolitika nem képes munkahelyeket teremteni, ezért számosan a rokkantsági nyugdíjban látnak kényszermegoldást, hiszen a munka világában reménytelen számukra a pénzhez jutás. Ez a családi szintű katasztrofális gazdasági és szociális csődhelyzet óriási nyomással nehezedik a háziorvosokra is. Míg a betegek szociális problémáik megoldását várják tőlük, addig „felülről” egyre keményebb megszorítások lépnek be. Ez a jelenség teljesen eltorzította nemcsak az alapellátást, hanem szinte az egész egészségügyi rendszert is. Mindez oda vezetett, hogy a fiatal orvosok nem jönnek az alapellátásba, hanem külföldre mennek dolgozni, minek is jönnének olyan falvakba, ahol megszűnik az óvoda, az iskola, a posta és a vasút. Igazolja ezt a több száz betöltetlen háziorvosi praxis.
– Aki közelebbről ismeri Doktor Urat, tudja, hogy munkája mellett színes, változatos életet él. Önmagában a nagycsalád is lefoglalja az embert, de emellett rendszeresen futballozik, tagja a városi kórusnak, és időnként verseket ír.
– A háziorvosok munkájuk révén nagy megterhelésnek vannak kitéve, és ha a mai Magyarországon valaki középkorú, férfi és orvos, akkor sokkal nagyobb a kockázata a korai megbetegedésnek és elhalálozásnak, mint az átlagnépességben, ezért próbálom magam tudatosan edzeni. Ilyen a foci vagy a mindennapos torna, amelyet 30 éve csinálok. A magyar orvos labdarúgó-válogatott tagja voltam évekig, az Orvosi Világjátékokon Evianban bronz-, majd Klagenfurtban és Saint-Tropez-ban aranyérmet szereztünk, ötvenedik évemben játszottam utoljára. A foci régi kedvtelésem, valaha igazolt játékos is voltam, de így közeledve a hatvanhoz, tisztelnem kell a biológia törvényszerűségeit, mindenesetre még mindig igyekszem kollégáimmal, barátaimmal kellő rendszerességgel játszani. Hasonló erősségű vonzalmat érzek a zenéhez, az énekléshez, ezért vagyok tagja több mint 4 éve az Erkel-kórusnak. A kórustagság felemelő élményt, igazi kikapcsolódást jelent, de alkalom mély baráti kapcsolatok kialakítására és a szellemi frissesség fenntartására is. Ami a versírást illeti, olyan családból származom, amelyben komoly művészi adottságok voltak. Édesanyám már 18 évesen az egykori Faszínház társulatában címszerepekben énekelt nagy sikerrel, egyik nagynéném színésznő volt, szépen rajzolt, és verseket is írt.
– A rendszerváltozás utáni első két ciklusban képviselő volt, hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre?
– Nagyon szép, emelkedett hangulatú időszak volt az a magyar társadalom életében, lelkesen vetettük bele magunkat a közéletbe. Évek teltével alábbszállt a lelkesedés, láttuk, hogy a feladat hosszú távú lesz. Tíz év távlatából tekintve vissza és kívülről szemlélve az eseményeket, kissé kiábrándultnak érzem magam, különösen, ha az ország egészének helyzetére gondolok. Örülök, hogy a helyi közélet sűrűjéből kihátrálva inkább az oktatás, a kultúra, a sport és az orvosi hivatás művelésére fordíthatom meglevő energiáimat. Büszke vagyok rá, hogy már a főiskola bölcsőjénél is bábáskodtam városi képviselőként, és azt a megoldást támogattam, hogy az épületeket nem szabad eladni, hanem oktatási célokat szolgáló intézménnyé kell alakítani. Ezen a főiskolán oktatok orvosi alapellátási ismereteket immár tíz éve. Kezdettől fogva arra igyekeztem felhívni a főiskolás fiatalok figyelmét, hogy amikor kikerülnek a kórházakba a betegágyak mellé, akkor tartsák tiszteletben az etikai normákat, és soha ne feledkezzenek meg a hivatásbeli alázatról. Ne kezeljék le, hanem részesítsék emberi bánásmódban a beteg embert, mer az kiszolgáltatott, és nagyon fontos számára emberi méltóságának tiszteletben tartása.
– Az orvostársadalomban szép hagyománya van ennek a sokoldalúságnak, sokan festenek, írogatnak, házizenélnek.
– Sok kiváló művésznek, tudósnak ismerem a tevékenységét, életútját, vannak, akik egy bizonyos témába nagyon beleássák magukat, és azon kívül nem létezik számukra a világ. Engem mindig a színes, sokoldalú személyiségek vonzottak, mint például Bay Zoltán, aki tudományos szakterületét a legmagasabb színvonalon művelte, jól sportolt és szépen hegedült, kiváló társasági ember volt. Vagy említhetném János Pál pápát, aki magas szintű szellemi tevékenysége mellett túrázott, síelt és amatőr színjátszó volt. Nekem az ilyen egyéniségek adták a mintát életemben.
– A városi díjjal egy kis anyagi elismerés is jár, mi lesz a pénz sorsa?
– Igen, 160 ezer forint jár az elismeréshez. Amikor meglepve hallottam, hogy a döntéshozók rám is gondoltak, akkor az jutott eszembe, hogy a városban nincs hangversenycélokra is alkalmas megfelelő minőségű orgona. Legjobb jelenleg a református templom orgonája, amely alkalmas arra, hogy komolyabb zenei alkotásokat is megszólaltassanak rajta. A hozzáértő szakemberek szerint 1 millió Ft körüli ráfordítással megfelelő állapotba hozható, és így a város zenei életében koncertcélokra is használható lesz. Tehát a református templom orgonájának felújítására kívánom az összeget felajánlani. Alapot létesítünk, és gyűjtést hirdetünk, amelyhez, mint városi közügyhöz, kérem a gyulaiak minél szélesebb körű támogatását.
Kósa Ferenc
(*Megjelent a Gyulai Hírlap 2008. március 28-ai lapszámában)
