márki sándor egy 1887-ben készült rajzon
Mellesleg a fiú családját Gyulán is jól ismerték, egyik bátyja bíró lett a törvényszéken. Őt máig a sakkozás első számú népszerűsítőjeként tisztelik a városban. Egy másik bátyja Békés megye főjegyzői posztját töltötte be egy ideig. Legfiatalabb húga családjának egyik ága ma is itt él.
A Nagyváradra került fiú nem okozott csalódást, ment minden az apa által eltervezett forgatókönyv szerint: Sándor – így hívták a fiút – nagyon jól tanult, s pár hónap múltán már otthonosan mozgott a városban. Nagyvárad nem is volt igazán idegen hely számára: ismerős családnál lakott ugyancsak Váradon tanuló testvéreivel együtt. Rokonok is akadtak Bihar „fővárosában”. A nagyváros pedig izgalmas terepnek számított: a Zöldfa és Sas utcai boltok környékén, a Kishídnál, a színházi és Széchenyi téri kioszkok körül mindig akadt látnivaló, a Sonnenfeld írószerbolt a tollak és különféle papírok iránt vonzódó kisgyerek számára különleges kincseket kínált.
A következő évben a fiút beíratták a premontrei gimnáziumba, ahol a hatalmas létszámú osztályban már az első években amolyan mintadiák lett. Jó fészekből röppent ki Sándor: nem okozott neki gondot a tanulás, a történelem, a földrajz és a latin volt a kedvence. Ezeket a tárgyakat az iskolai követelményeket messze túllépve tanulta. A kibocsátó fészekre már a Sándor keresztnév eredete is vet némi fényt. „Négy eszetndővel voltunk Világos után… A török-orosz háború küszöbén /(853), amikor nemcsak a Mindenváró Ádámok, hanem a Vörösmartyak is az államok sorából kitörölt, öt részre szétdarabolt, Ausztriába beolvasztott Magyarország föltámadásában reménykedtek. Ezt a reményt akkor Kossuth Lajos és Petőfi Sándor neve jelképezte. A szabadságharc után született bátyám ezért kapta a Lajos nevet, s húsvét másodnapján ezért kereszteltek engem Sándornak”– olvashatjuk idős korában papírra vetett önéletrajzában.
A sarkadi tiszttartói lak más tekintetben is figyelemre méltó hely volt: gazdája egy kecskeméti lakatos műhelyből indulva a szó szoros értelmében csak a maga tehetségének és szorgalmának köszönhetően lett a nagy kiterjedésű Almásy-uradalom gazdálkodásának irányítója. A jó szerencse is rámosolygott, tíz gyermekéből kilenc megérte a felnőttkort, ami ebben az időben isten különös adományának számított. A jómódú, vendégszerető házban megfordult fél Békés és Bihar, vármegyei tisztviselők, gazdatisztek, honoráciorok, de még a környéken járó miniszter is betért egy rövid vizitre. A gazdatiszti házba több mint 20 újság és folyóirat járt, s ezeket a népes család tagjai és vendégei olvasták és kommentálták is. Időnként az erdélyi és bánáti lapokat átadták a helyi olvasókörnek, mert oda azok nem jártak. A tiszttartó és felesége nagy figyelmet fordított a gyerekekre, az apa Sándorhoz írott – s ma a szegedi egyetemi könyvtárban őrzött – mintegy száz leveléből egy valóságos parainézis is összeállítható.
Az újságokat Sándor is nagyon szerette, először csak olvasta őket, majd 12 évesen maga is kezdett cikkeket írni, sőt az írásokból nyomtatott betűkkel írt kéziratos újságot szerkesztett. Olyan, máig információt hordozó híreket olvashatunk humoros hangütésű lapjában, minthogy a fiatal orvos, a „kisdoktor” véletlenül lelépett a járópallóról, s úgy elsüllyedt a feneketlen sarkadi sárban, hogy kimászni sem tudott mindaddig, amíg egy arra járó parasztlegény ki nem húzta – ám egyik csizmája végleg ottmaradt a sárban. A családtagoknak, ismerősöknek számonként egy-két hatosért, vagyis pár krajcárért lehetett a kézzel sokszorosított újságra előfizetni.
Váradon aztán igazi nyomdát és szerkesztőséget is láthatott, Lajos testvérével fel is kereste az egyiket. Sándor negyedikes gimnazista – mai iskolai rendre átszámítva nyolcadikos – volt akkor, amikor megindult Nagyváradi Lapok címen a Deák-párt helyi újságja. A fiatal szerkesztő, Sipos Árpád ügyvéd az első lapszámokban – az olvasók érdeklődését felkeltendő – felhívást tett közé Bihar vármegye történetének megírására. Nem is lehetett rossz időszak, amikor ilyesmivel fogták az előfizetőt… Kevés idő múltán beállított a szerkesztőségbe Sándor egy kéziratcsomóval, s elmondta, hogy egy úr, aki nem akarja magát felfedni, megkérte, hogy vigye el a paksamétát a szerkesztőhöz. Sipos Árpád elolvasta a szöveget, a várt megyetörténet első része volt benne.
A július 11-i számban Biharmegye rövid története címmel meg is kezdődött a sorozat közlése. A nevét elhallgató szerző beköszöntésképpen csupán annyit írt, hogy tudja, dolgozata hagy kívánnivalót maga után, de legalább a tényeket összegyűjtve bocsátja a megye története iránt érdeklődő közönség elé. Már az első részekből kiderült, hogy krónikákat – Anonymustól Istvánffy Miklósig – igen jól ismeri és ugyancsak járatosnak bizonyult az akkor még gazdagnak nem mondható történeti irodalomban is. S tegyük hozzá, akkor a krónikák nagyobb részét is csak latinul lehetett olvasni.
A szokott úton rendszeresen jött a folytatás, ám a szerkesztő egyre kíváncsibb lett arra, ki lehet a titokzatos szerző. Addig faggatta Sándort, amíg az be nem vallotta, hogy bizony ő írt mindent, s csak azért nem mondta meg az igazat, mert attól tartott, ha tudnák, hogy negyedikes gimnazista a szerző, aligha közölnék az írásokat. Négy rész megjelenése után derült ki az igazság. Mondanom sem kell, hogy a következő számban már névaláírással jelent meg a folytatás, s a történet komoly figyelmet váltott ki a városban és megyeszerte. A cikkeket láthatóan sokra tartotta a szerkesztő, mert első részüket rendszerint a címoldalra tördelte. Miután a kisdiák tanárait is meggyőzte, hogy a megjelent történeti munkákból s a számára elérhető kéziratos forrásokból ő állította össze a megyetörténetet, egyikük még arra is rávette Sipos Árpádot, hogy egy arannyal honorálja a fiatal szerzőt.
Már több mint tíz rész napvilágot látott, amikor az 1840-es évek történetét bemutató rész közlése után robbant a bomba. Az akkor politikai szempontból forró közelmúltnak számító reformkorhoz érve a szerző nagy teret szentelt Tisza Lajos adminisztrátori ténykedésének, kiváltképp egy fegyveres erőszakba torkolló, hajdúk és katonaság bevetésével végződött 1845-ös megyegyűlésnek. A történet a maga korában is nagy visszhangot váltott ki: Tisza Lajos törvénytelen módszerekkel megakadályozta, hogy a reformellenzék vezetőit vármegyei tisztségekre megválasszák, és az ülés negyedik napján fegyveres hajdúkat küldött az ellenzékre. A támadás nyomán mintegy tízen meg is sebesültek. (A kőszívű ember fiaiban Rideghváry Bence adminisztrátor beiktatási kísérletének leírásakor idézte fel Jókai ezeket a jeleneteket. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a regényben a jó oldal kerekedett felül, míg a valóság a sötét oldal sikerét hozta.) A cikk írója nem titkolta, hogy kinek a pártján áll, s a történészi távolságtartás sem valósult meg maradéktalanul. A fegyveres erőszakról szóló részt a következő mondattal vezette fel: „De most olvassuk a leggyalázatosabbat.”
Tisza Lajos a későbbi miniszterelnök, Tisza Kálmán apja volt. A Biharban birtokos, s ott különösen erős Tisza Kálmán hívei csöppet sem örültek annak, hogy valaki feleleveníti az idősebb Tisza erőszakos, udvarhű működésének emlékeit. Az 1845-ös megyegyűlés egyik résztvevője és egy idősebb ügyvéd válaszolt nagyon komolyan és részletesen a negyedikes kisgimnazista cikkére. Ő sem maradt volna adós a viszontválasszal, de a szerkesztő a Tiszák politikai erejére való tekintettel, a kisdiákot védve, ezt már nem hozta le. A cikksorozat egy időre megszakadt, de a vihar csillapultával a Nagyváradi Lapok még közölt két kiegészítő részt. Ezt akár a szerző melletti kiállásnak is tekinthetjük.
A cikksorozat végét követő vita ellenére – sok helyütt épp annak köszönhetően – nagyot nőtt az immár ötödik osztályba lépett diák tekintélye. Tanárainak egy része még többet foglalkozott vele, bebocsátást nyert néhány bihari családi levéltárba, írásai pedig továbbra is sorjáztak, nemcsak helyi, hanem országos lapokban is. Másutt öreg régiségbúvárok kezdeményezték a megyei történelmi társulatok, a múlt emlékeit gyűjtő múzeumok létesítését, Nagyváradon történetünk főszereplője tett közzé komoly felhívást e tárgyban. Hogy a kedély sem hiányzott a tudós hajlamú gyerekből, azt jelzi, hogy szerzője lett az Üstökös című fővárosi élclapnak is.
Feltételezhetnénk, hogy egy ilyen diákot az iskola különös becsben tart, sőt akár cégérként mutatja fel. Sándor sorsa másként alakult: még be sem fejezte az V. osztályt, amikor – kimondottan súlyos fegyelmi formulával – kicsapták a gimnáziumból. Az őt szerető tanárok engedményként annyit tudtak enyhíteni a döntésen, hogy lehetővé tették számára az iskolai év végén a külön záróvizsgát az V. osztály anyagából, hogy ne veszítsen évet.
Ahogy az első sikert, az első nagy konfliktust is a tollának köszönhette. Mint ötödikes felsős gimnazista, egyik szerkesztője lett a diákok Repkény című lapjának. Az iskolai törvények helyi kihirdetéséről – mintha csak az Üstökösbe írta volna Marquis Jean d’Or álnéven – kedélyesen élcelődő tárcacikkben számolt be. Azzal kezdte, hogy az iskolában általában jól mulatnak a diákok, legutóbb is humoros felolvasást tartottak – az iskolai törvényeket olvasták fel. A szigorú szabályok közül főként azt nehezményezte, hogy a színházlátogatáshoz nem is tanártól, hanem egyenesen az iskola igazgatóságától kellett engedélyt kérni. Becsúszott egy sziporka a miniszteri elmeficamokról is – no, ez különösen súlyosan esett latba. A kultuszminisztériumtól tartó, gyorsan összeülő tanári „bíróság” úgy döntött, az ügy minősítése „consilium abeundi”, azaz iskolából való eltanácsolás. Röviden: kicsapás. Júliusban jóakaróinak köszönhetően letehette a záróvizsgát, de hogy „magasabb helyen” is mennyire odafigyeltek az ügyre, az nyomban kiderült. A minisztérium az iskolától magyarázatot kért arra, hogy a kizárás után, következetlenül, miért engedélyezték a záróvizsgát.
A diák nem mutatott megbánást, sőt, nővére feljegyzései szerint, a testvérek még némi visszafogott büszkeséget is láttak rajta, amikor a vesztes csata után hazatért Sarkadra. A szülőktől nem kellett tartania, az amúgy szigorú apja oly méltánytalannak tartotta az eljárást, hogy amikor az iskola jelezte, egy amolyan „kegyelmi kérvénnyel” később lehetne próbálkozni, még az ötlet felvetését is elutasította. A Nagyváradon tanuló három kisebb fiát átvezényelte Pozsonyba, ezt a váltást a német nyelv tanulása miatt később egyébként is tervezte volna. Sándor Pozsonyt nagyon megszerette, írások, barátságok, máig lapozgatható kéziratok őrzik a pozsonyi évek nyomát.
Márki Sándor – merthogy ő volt a nagyváradi kisdiák – ezt a két történetet még kolozsvári történész professzorként is gyakran elmesélte. Tanítványai, barátai több kerekre csiszolt változatban is megőrizték. – Hátha a Gyulai Hírlap egyik-másik híve is szívesen elolvassa.
