az október 23. téren tartott ünnepsépgen Kónya István alpolgármester mondott ünnepi beszédet
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A belvárosi esemény a Himnusz közös meghallgatásával indult az Erkel Ferenc Vegyes Kar tolmácsolásában. Ezek után Kónya István alpolgármester mondott emlékbeszédet, amiben felhívta a figyelmet arra, hogy a történelem velünk él, nemcsak azáltal, hogy a fiatal generációk az iskolában tanulják, hanem azért is, mert közöttünk vannak még az egykori hősök, akik bátor helytállásukkal írták meg a magyar történelem ötvenhatról szóló fejezetét.
Ezek után köszöntötte Gyula város ’56-os túlélőit, akik közül sokan az ünnepségen is megjelentek: Radóczi Andrást, Lengyel Lajost, Szántó Mihályt, Sinkó Lászlót, Dandé Jánost és a város ’56-os polgármesterét, M.Szabó Andrást.
Az alpolgármester kiemelte, hogy annak idején az a néhány nap október 23-tól november 4-ig megrengette a világ egyik nagyhatalmát, az addig legyőzhetetlennek hitt Szovjetúniót, ahogy a kommunizmus államformáját is, hiszen a magyarok szabadságvágyának leverésén át egy kíméletlen diktatúra arca rajzolódott ki.
– Ahogy 1848. március 15-én Petőfiék mellé, úgy az ’56-os fiatalok mellé is hamar odaállt a nép. Kortól és nemtől függetlenül emelték magasba a középen kivágott, Rákosi-címertől megszabadított magyar zászlót, amely azóta méltó helyére került, és ott sorakozik történelmi zászlajaink között. Az a lyuk, ott a zászló közepén szimbolizálhatja azt az ürességet, azt a kilátástalanságot is, amelyet az erőszakkal, hazugsággal és csalással hatalomra került kommunista diktatúra vágott bele a nemzet lelkébe.
– Az ötvenhatos hőseink sorsa és példája szolgáljon nekünk erővel ma is és az elkövetkezendő időkben is – zárta megemlékező sorait Kónya István alpolgármester.
Az ünnepi beszédet Keresztes Ildikó és Lukács Sándor előadása követte. Az eMeRTon-díjas énekes és színésznő a Gyulai Hírlapnak elmondta, mindig nagyon örül, ha Gyulán szerepelhet, mert a helyiek vendégszeretete és a város szépsége lenyűgözi. Ezen a napon az énekesnő a Valahol egy lány, Holnap, és a Hazád, hazám ünnepi dalokkal emlékezett. Lukács Sándor Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész Márai Sándor Mennyből az angyal és Faludy György Nagy Imre című költeményeivel készült erre a napra.
A megemlékezés koszorúzással folytatódott, amin többek között a Politikai Foglyok Országos Szövetségének gyulai szervezete és az Október 23. alapítvány tagjai is elhelyezték koszorúikat a gyulai ’56-os emlékműnél.
Az ünnepi emlékezést az Erkel Ferenc Vegyes Kar a Szózat előadásával zárta.
Az alábbiakban teljes terjedelmében elolvashatják Kónya István ünnepi beszédét
Tisztelt emlékező gyülekezet, kedves gyulaiak!
Amikor azt a kifejezést használjuk, hogy „velünk élő történelem”, sokszor nem is nagyon tudjuk, hogy mit értsünk alatta. Ünnepeink közül pedig nagyon keveset kapcsolhatunk hozzá. Az 1956-os forradalmunkra azonban helytálló a kifejezés. Annál is inkább, mert az akkori események bizony mind a mai napig velünk élnek. Nemcsak azért, mert a mi generációnk és a fiatalabbak is, a mai diákok az ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk kitörését, majd leverését és kegyetlen megtorlásának eseményeit tanulták és tanulják, hanem mert – Istennek hála – itt vannak még közöttünk az egykori hősök, akik cselekedeteikkel, bátor helytállásukkal írták meg a magyar történelem eme szomorú fejezetét vagy itt vannak a szabadságunkért vívott küzdelemben részt vett, de már köztünk nem élő honfitársaink közvetlen leszármazottai.
Ezért is illő tisztelettel és a gyulai polgárok nagyrabecsülésével köszöntöm városunk ’56-os túlélő hőseit, a „velünk élő történelem” gyulai polgárait, azokat, akik itt vannak közöttünk, és azokat is, akiknek egészségi állapota sajnos nem tette lehetővé a mai találkozást. Köszöntöm Radóczi Andrást, Lengyel Lajost, Szántó Mihályt, Szántó Sándort, Sinkó Lászlót, Dandé Jánost és természetesen városunk 1956-os polgármesterét, M. Szabó Andrást! A jó Isten éltesse sokáig mindannyiukat!
Tisztelt emlékezők!
Az a néhány nap, október 23-tól november 4-ig, az a közel két hét megrengette a világ egyik nagyhatalmát, az addig legyőzhetetlennek és sérthetetlennek tűnő Szovjetuniót, és megrengette az egész világot.
Ezután már a Szovjetunió sem hihette magát legyőzhetetlennek, hiszen egy maroknyi ember is képes volt ellent állni neki honvédő forradalmában, és senki sem hihette már a kommunizmusról, hogy az a világ legtökéletesebb államformája, hiszen amikor a lánctalpaival beletaposta a macskakövekbe a magyarság szabadságvágyát, megmutatta igazi arcát is, hogy nem más, mint egy véres és kíméletlen diktatúra.
Az elnyomó hatalom elleni küzdelemben egyszerű emberekből – pékekből, asztalos legényekből, szatócsokból, gyári munkásokból, egyetemistákból, családanyákból – váltak egy szempillantás alatt hősök. Így lett hős a két gyulai fiatal is, Mány Erzsébet és Farkas Mihály.
A szabadság tüze, amely Budapesten, a Kossuth téren magasba csapott, lángba borította az egész országot, az egész nemzetet, aztán fényével megvilágította egész Európát kelettől nyugatig.
Ahogy 1848. március 15-én Petőfiék mellé, úgy az ’56-os fiatalok mellé is hamar odaállt a nép. Kortól és nemtől függetlenül emelték magasba a középen kivágott, Rákosi-címertől megszabadított magyar zászlót, amely azóta méltó helyére került, és ott sorakozik a történelmi zászlajaink között.
Az a lyuk, ott a zászló középen szimbolizálhatja azt az ürességet, azt a kilátástalanságot is, amelyet az erőszakkal, hazugsággal és csalással hatalomra került kommunista diktatúra vágott bele a nemzet lelkébe.
A kalapács belecsapott, a sarló pedig belehasított mindenbe, ami a magyar nemzeti öntudatot életben tartotta. Igyekezett elfojtani Árpád, Szent István és a Hunyadiak szellemét, és mindazt, amit egykori történelmi héroszaink életükkel, cselekedeteikkel a magyarságba, őseinkbe plántáltak.
De nem jártak sikerrel! A magyar nemzet bebizonyította, hogy még a sarló által felhasított szív is képes a gyógyulásra. Egy erős dobbanás, és újra indul a gépezet!
A magyar nemzet szíve 1956. október 23-án dobbant egy hatalmasat. Ebbe a dobbanásba beleremegtek a falak, összerezzentek a tekintetek a tányérsapkák alatt, és elkezdtek hullani a csillagok. A vörös csillagok, melyek a házak falán, a horrorisztikus méretű emlékművek tetején trónolva szimbolizálták egy elnyomó hatalom jelenlétét hazánkban, egy elnyomó diktatúra jelenlétét a szívekben.
Október 23-a a világtörténelem hatalmas színpadán egy szívdobbanás volt. De nem is akármilyen. Egy pillanat alatt életre kelt tőle minden! Recsegve-ropogva talpra állt tőle a tetszhalottságra kényszerített szabadság, és az áramló vér eljutott a legutolsó kapillárisig is. Eljutott a borsodi szénbányászig, a dunai halászig és a földjein szorgoskodó gyulai gazdáig.
Ezután már semmi sem volt és már semmi sem lehetett ugyanaz! A diktatúra által elfojtott nemzeti öntudat, a függetlenség iránti vágy elementáris erővel felszabadult a lelkekben és elindult a szabadság útján.
Az 1956-os nagy nemzedék az államalapítással felérő tettet hajtott végre. A forradalom eredményeként létrejött a magyar polgári társadalom és a modern nemzetállam gondolata – amelyet az elvtársak az Andrássy úti pincékbe száműztek ugyan –, de már nem lehetett elfojtani az eszmét.
1956 utakat nyitott a polgári berendezkedésű gazdasági és társadalmi fejlődésnek még a kommunizmus mindent elborító árnyékában is. S bár a Corvin köz ifjai a kommunizmus testén rést ütöttek és sikereket értek el, a forradalmat követő megtorlás időszakában a kommunista rend azért megmutatta igazi arcát és valódi természetét a világ előtt.
Az intézményesített terror nem csupán az államhatalomtól való félelmet ébresztette fel, hanem annyira beivódott a társadalom mélyebb szöveteibe, hogy az emberek már egymástól is féltek. Mindez a meglévő közösségek szétbomlásához, a legalapvetőbb kapcsolatok szétszakadásához vezetett.
Az emberek megtanultak suttogva beszélni, a hátuk mögé tekintve sétálni, kimondatlan szavakkal kommunikálni, a sorok között olvasni.
1956. október 23-án erre mondtak nemet egy hatalmas felkiáltással a magyarok! Nemet mondtak a rettegésre, a bizalmatlanságra, a gyűlöletkeltésre, a terrorra, egy szóval a kommunizmusra.
Mindehhez szükség volt szabadságvágyra, bátorságra és szükség volt összefogásra is, hiszen csak így lehetett eredményes a forradalom, és így maradhatott meg tisztán egészen végig, a megtorlások idejéig.
Tisztelt gyulaiak!
Forradalmunk és szabadságharcunk hőseire emlékezve évről évre, újra meg újra fel kell idéznünk a gyulai és a Gyulavári eseményeket, és főhajtással meg kell emlékeznünk a megtorlás gyulai áldozatairól.
Emlékeznünk kell, hiszen ha ezt nem tesszük, a szabadságunk kivívóinak szenvedései és az életutak derékba törése mind-mind értelmetlenné válnak, s a „velünk élő történelem” mozzanatai, az ’56-os héroszok cselekedetei az idők homályába vesznek. Ezt mi, gyulaiak nem tehetjük meg!
Gyulán és az akkor még külön álló Gyulaváriban nem voltak véres utcai harcok a kádári karhatalmisták és a polgárok között annak ellenére, hogy a provokáció megvolt a hatalom részéről. Mégis, a forradalom leverését követően, a megfélemlítés, a fenyegetés és a bosszú jegyében két fiatalnak véget ért földi élete: az alig 20 esztendős Mány Erzsébetnek és a 29 éves Farkas Mihálynak.
Koholt vádak alapján mindkettőjüket 1957. január 10-én, pontban 12 órakor a békéscsabai statáriális katonai bíróság golyó általi halálra ítélt. Az ítéletet Békéscsabán 1957. február 2-án reggel 6 órakor hajtották végre rajtuk egy időben, egyszerre.
Az emberi kegyetlenség és a brutalitás nem ismert lelki határokat: a kivégzésük előtt félholtra verték őket, csontjaikat összetörték. Lábra sem tudtak állni.
Mindettől függetlenül a két fiatal bátran nézett szembe a kivégzőosztaggal, a tíz géppisztolyossal. Mány Erzsébet még a szemét sem engedte bekötni. Szitává lőtték őket.
Mi volt a bűnük, tisztelt emlékezők? Fegyvert fogtak, de sosem lőttek. Fegyvert fogtak, hogy megvédjék a Gyulavári fiatalokat a Szovjetunióba deportálástól. Az ő hősiességük ott, a gyulavári hídnál emberéletet nem követelt. De őket senki sem tudta megmenteni. Elárulták őket.
Amikor 1956 gyulai és Gyulavári áldozatairól beszélünk, akkor nemcsak a két halálra ítélt fiatalra kell főhajtással emlékeznünk, hanem azokra a gyulai polgárokra is, akik közül többen, több mint egy évtizeden keresztül járták meg az ÁVH-s börtönben a poklok poklát: ifj. Bay Mihály – 11 év, Berár János – 10 év, Boros Ferenc – 13 év, Dandé János – 12 év, Erdős András – 5 év, Erdős József – 10 év, Rusz János – 10 év, Szabó János – 12 év, Szántó Sándor – 12 év, Székely Mihály – 12 év, Szilágyi István – 15 év, Zsótér Mátyás – 13 év. 12-en voltak ők, s összesen 135 évet kaptak. Mi volt a bűnük? A szabadságért harcoltak.
Emlékeznünk kell Nádházi Jánosra is. Arra a gyulai szabóra, művelt közéleti tehetségre, aki 1956. október 27-én a városháza erkélyéről a csaknem 8000 főre növekvő tömeghez intézett beszédét így kezdte: „Vér folyik az országban, de mi legyünk egységesek, békések.” December 6-án is ő kért egységet és rendezett erőt, miközben dicsőítette a forradalmat és kitartott annak céljai mellett.
Nádházi Jánost, mint a forradalmi tanács elnökét és társait, így a forradalmi tanács alelnökét, M. Szabó Andrást is börtönbüntetésre ítélték „a népi demokratikus állam megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel” miatt.
Itt és most emlékeznünk kell azokra az ’56-os fiatalokra, férfiakra és nőkre, családapákra és családanyákra is, akik a megtorlástól, a kádári karhatalom bosszújától menekülve elhagyták Gyula városát, elhagyták a magyar hazát.
1956 emlékezete mára jelképpé nemesedett. Őrizzük meg mindezt és tegyünk meg mindent azért, hogy többé ne történhessen meg, hogy máskor ne kerülhessenek hatalomra olyanok, akik itthon és külföldön saját népük, saját nemzetük ellen fordulva, azt elárulva, hazugságokra épülve, külső hatalmakat kiszolgálva a pusztulás útjára vezetik Magyarországot!
Az ’56-os hőseink sorsa és példája szolgáljon nekünk erővel ma is, és az elkövetkezendő időkben is.
Tisztelet a bátraknak!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
