Válaszolóink: Dr. Gaálné Tarnay Ildikó és Mátyás Zoltán
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Dr. Gaálné Tarnay Ildikó (nyugdíjas asszisztens): – A 60-as évek kemény időszak volt, sok emberből nem az lett, ami szeretett volna, inkább mindenki igyekezett úgy boldogulni, ahogy tudott. Az én valóságom is más lett. Gyógytornász szerettem volna lenni, de akkor a kórházban, ahol dolgoztam, a vezérkarnak nem volt szüksége erre a képesítésre. A húgomat akkor vették fel fogászati egyetemre, így én úgy döntöttem, hogy itthon maradok, és mint asszisztensnő dolgoztam 40 évig a rendelőintézetben. Nagyon jól éreztem magam, jó csapat volt, a kollégáimmal is nagyon szerettük egymást. Azt hiszem, hogy amikor mi eljöttünk nyugdíjba, egy korszak is lezárult velünk.
Mátyás Zoltán (járművezető-oktató): – Annak idején édesapám azt mondta, hogy szeretné, ha pedagógus lennék. Akkoriban hevesen tiltakozva feleltem: bármi lehetek, de pedagógus nem leszek. Elvégeztem egy műszaki főiskolát, ahol lehetőséget adtak arra, hogy még egy fél év plusz tanulás után kapjak egy pedagógusi oklevelet. Kizártnak tartottam. Mi történt utána? Két évet tanultam még, hogy megszerezzem a pedagógusi diplomát, egész életemet tanítással töltöttem, és pedagógusként mentem nyugdíjba. A gyulai Harruckernben tanítottam autó- és villamossági szerelőket, mellette járművezető-képzést oktatok ma is, a nyugdíj mellett aktívan. Ha nem is az enyém, de édesapám álmai mindenképp megvalósultak.
