képünk illusztráció
Forrás: erdo-mezo.hu
A nyugdíjas Istvánt a spórolási vágy hajtotta. Nem mindegy neki és feleségének, hogy mennyibe kerül télire a tűzifa. Ugyan még javában dúl kint a kánikula, és minden hétre jut egy hőségriadó, az alkalmi ajánlatnak nem tudott ellenállni, amikor meglátta a kocsin lévő szép tűzifát. István döntött: rendel.
Vegyes tüzelésű kazán használatával spórolunk telente a gázfűtésen – meséli István a szerkesztőségünkben. – Nagyon szép bükköt, tölgyet és akácot kínáltak tűzifának eladásra. A piacról jöttem ki, amikor megszólított egy férfi, kérdezte, hogy nem akarok-e tűzifát venni jó áron. Megkérdeztem, mennyiért adják, megnéztem a teherautóra felpakolt fát, amit jó vételnek találtam annyi pénzért. Még engedményt is ígértek, ha többet rendelek.
Az üzlet hamar megköttetett. István megadta a nevét és a pontos címét az eladónak, aki aznapra ígérte a fa szállítását. A szállítmány meg is érkezett, ha nem is az ígért időpontban, de néhány órával később ott állt egy teherautó a nyugdíjas gyulai háza előtt.
– Először nem gondoltam semmi rosszra – mondja István –, ami azonban elsőre feltűnt, az a teherautó mérete volt, mert arra a járműre egy fuvarral nem férhet fel annyi mázsa fa. Akivel megegyeztem a piacon a vételben, az sem volt ott, hanem három roma ember szállította ki a fát. Hát igen, a fa… – sóhajt nagyot István szomorúan. – Az a tűzifa nem olyan volt, mint amit a piacon mutattak. Köze nem volt a bükkhöz sem, meg a tölgyhöz sem, s nagyon vizes is volt. Szóvá tettem nekik a panaszomat, elmondtam azt is, hogy ez biztosan nincs annyi mázsa, tudom, hiszen minden évben rendelek, amit hoztak, az körülbelül a fele lehet a rendelt mennyiségnek.
István úgy döntött, nem veszi meg a fát. Szerette volna ezt közölni, de a három ember közrefogta, s a kiszállított fa árát követelte rajta.
– Leblokkoltam. Félelemmel töltött el, ahogy felléptek velem szemben. A feleségem éppen nem volt otthon, teljesen egyedül voltam. Ma már tudom, hogy elővigyázatlanul cselekedtem, hogy nem kellett volna ismeretlen helyről és emberektől fát vennem. De mindezt szerettem volna elmondani, megosztani a Gyulai Hírlap olvasóival, hogy senki más ne járjon úgy, ahogy én.
– Miért nem hívta a rendőrséget, amikor látta, hogy bajban és veszélyben van, amikor egyértelművé vált, hogy be akarják csapni? – kérdeztük István, aki csalódottan ismételte önmagát.
– Egyszerűen leblokkoltam. Így utólag én sem értem magamat, hiszen a mobiltelefon ott volt a zsebemben, kérhettem volna segítséget, hívhattam volna a rendőrséget.
István végül 145 ezer forintot adott oda a három fenyegetőző embernek. A megtakarítással kecsegtető üzlet nagyon rosszul végződött számára. Másnap a piacon kérdezősködött a teherautó felől, annyit tudott meg, hogy nem gyulaiak voltak a csaló faárusok. Történetét végül a Gyulai Rendőrkapitányságon is jegyzőkönyvbe mondta a pórul járt férfi.
