Telt ház előtt mutatta be a Szegedi Pinceszínház Örkény István Tóték című tragikomédiáját a Gyulai Várszínház kamaratermében. A mintegy másfél órás előadás után a közönség személyesen mondhatta el benyomásait, tehette fel kérdéseit az ötfős társulatnak, valamint a darab rendezőjének és dramaturgjának Czene Zoltánnak. A közönségtalálkozón a 11 éves pinceszínház alapításának története és a színészmesterség szépségei is szóba kerültek.
Örkény István a történetet először forgatókönyvként írta meg Pókék, majd Csönd legyen! címmel, ám ötletét a filmgyár elutasította. A Tóték kisregényként először 1966-ban jelent meg a Kortárs című folyóiratban, majd 1967-ben a Magvető által kiadott Nászutasok a légypapíron című kötetben is napvilágot látott a mű. A drámaváltozat sikerének köszönhetően a film is elkészülhetett, a Fábri Zoltán által rendezett szatírát 1969-ben mutatták be Isten hozta, őrnagy úr! címmel.
Czene Zoltán a gyulai közönségtalálkozón elmondta, a színpadon egy koncentrált teret, a jó és a rossz küzdelmének a színterét akarta létrehozni. Mivel pinceszínházról van szó, a dráma néhány szereplőjét ki kellett hagynia a színdarabból, így a gyulai publikum egy sajátos dramaturgiájú színjátékot láthatott a kamarateremben.
A játékteret csupán néhány tárgy – asztal, hokedlik, feszület, locsoló, fazék, fénykép, rádió – töltötte meg. Az aprócska konyha és a tábori budi terét egy mozgatható, fehérre festett rácsos kerítés választotta el egymástól. A helyszínek közti váltásokat ennek eltolásával, valamint az állóképpé merevedett jelenetekkel jelezték a színdarabban. A szegedi teátrum előadásán nem borították el a dobozok a színpadot, a sziszüphoszi, értelmetlen munka monotonitását a dobozok körbejárása érzékeltette.
A leveleket kedve szerint kézbesítő „félhülye” postás (Varga Bálint) a darab egyik kulcsfigurájává lépett elő, a színjátékból hiányzó Cipriani professzor helyett ő mondta el a dráma talán legfontosabb sorait: „Ennek az átkozott háborúnak és ennek az egész, átkozott világnak is vége lesz! És akkor a maguk őrnagyát fel fogják akasztani. A maguk őrnagyának a parancsnokát is fel fogják akasztani… Még az őrnagy parancsnokának a parancsnokát is fel fogják akasztani. És akkor mindenki akkora lesz, amekkora, és szabad lesz aludni, ásítani, még nyújtózkodni is…” Czene Zoltán rendezésében tehát a félkegyelmű Gyuri atyus az egyetlen, aki reálisan fel tudja mérni a helyzetet, figurájával a Szegedi Pinceszínház előadása még hangsúlyosabbá teszi a feje tetejére állított, groteszk világ abszurditását. A postás csaknem végig jelen van a színpadon, egyszerre külső szemlélője és aktív részese a történetnek.
A darab zárlata a színmű emberi, pszichológiai vetületeire irányítja a figyelmet, és ezzel egyúttal aktualizálja is a történetet. Miután Tót Lajos (Rácz László) az árnyékszéken négy egyforma darabra vágja az őrnagyot (Kancsár József), a zárszó után kinyílik a budi ajtaja, és a szereplők arcára különös, zöld fény vetül. Ezután felcsendül a Kossuth Rádió régi szignálja, mely keretbe foglalja az előadást. Az őrnagy kísértő szellemének megjelenése arra utal, hogy az emberi természet negatív pólusa nem semmisíthető meg, hiszen ahogy Ágika (Kancsár Orsolya) mondja, egyszerre hordozzuk magunkban a rosszat és a jót, a zsarnok- és az áldozatszerep tehát egymással felcserélhető attribútumok.
