dr. görgényi ernő polgármester az október 23. téren mondta el emlékbeszédét
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Tisztelet a bátraknak!*
Kedves ünneplő gyulaiak, kedves vendégek, tisztelt hölgyeim és uraim!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. jubileumi évfordulója alkalmából rendezett ünnepségünkön tisztelettel köszöntöm Önöket.
Megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel köszöntök minden jelenlévő egykori ötvenhatost, köztük M. Szabó András urat, Dandé János urat, Papp László urat, Szántó Mihály urat és Nádházi János családtagjait.
A sors különleges ajándéka számunkra, mai gyulaiak számára, hogy Önökkel, egykori ’56-osokkal együtt, az Önök társaságában ünnepelhetjük az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóját. Különleges korban élünk, amelyben valamennyiünk számára jutalom a TÖRTÉNELEM-től, hogy személyesen is kifejezhetjük hálánkat és megbecsülésünket Önöknek, akik a forradalom gyulai vezéregyéniségei és résztvevői voltak hat évtizeddel ezelőtt. És talán Önök is hálásak a Jóistennek, hogy a forradalom leverését követő 33 évnyi elnyomás után megérhették azt, hogy a nemzet 1989. október 23-án felszabadultan és szívből ünnepelte a szabadságharc, a forradalom dicső tetteit. Még életükben láthatták forradalmi küzdelmük eredményét, a felkelést leverő Szovjetunió megszűnését, a szocialista világrend összeomlását, a szovjet hadsereg kivonulását hazánkból, a szabadság eljövetelét, a demokratikus intézményrendszer kiépülését és virágzását. Azóta hétszer választott a magyar nép szabadon országgyűlést és önkormányzatokat, népszavazáson dönthettünk fontos ügyekről és a rendszerváltozást követően lassan, de folyamatosan lazultak a szocialista politikai és gazdasági maffiahálózatok, melyek mára, ha meg még nem is szűntek, de végletesen legyengültek és 2016-ban egy szabad országban, szabadon és méltósággal emlékezhetünk a hősökre és az áldozatokra.
Ma egy szabad országban, szabadon és méltósággal emlékezhetünk a hőstettekre és mindarra a szenvedésre, melyet a nemzet függetlenségéért, a demokráciáért és az emberi méltóságért fegyverrel harcoló, vagy éppen tollal, szervező-, vagy akár kétkezi munkával küzdő forradalmárok szenvedtek el. De szenvedésükkel végül mégis kivívták az '56-ban hőn áhított szabadságot. Mert ahogyan a katonai értelemben vereséget szenvedett 1848/49-es szabadságharc nélkül nem lett volna kiegyezés és dualizmuskori fejlődés, úgy az 1956-os forradalom és szabadságharc nélkül sem bukott volna meg a kommunista diktatúra 1989-ben.
Ezért köszönöm minden ’56-osnak, hogy 60 esztendeje kiálltak Magyarország függetlensége mellett.
Köszönöm, hogy kiálltak a szabadság eszméje mellett.
Köszönöm, hogy küzdöttek az emberi méltóság nemes ügyéért.
Köszönöm, hogy képviselték a szolidaritás eszméjét.
Köszönöm, hogy a forradalom napjaiban is vigyáztak gyönyörű városunkra.
De legfőképpen azért illeti Önöket és minden egykori ’56-ost feltétlen hála és tisztelet, mert mindezt akkor, olyan időben tették, amikor mindezek töredékéért is mai ésszel felfoghatatlanul kegyetlen büntetés járt. De Önök és minden egykori ’56-os bátor és tettrekész volt akkor, amikor a nemzetnek és ennek a városnak szüksége volt az igazi hazafiakra.
A magyar igazi szabadságharcos lelkületű nép. Sajnos sokszor jellemez bennünket a széthúzás, az ellenségeskedés, de történelmünk során a nemzeti függetlenség és a szabadság ügye többször is tudott nemzeti egységet teremteni, sőt, talán csak ez tudott nemzeti egységet teremteni. Bocskai, Rákóczi, Kossuth és az ’56-os felkelők mind ott élnek a magyar ember szívében. Mert bár hazaárulók mindig voltak, vannak és lesznek is, és az árulók ugyan érhettek el pirruszi győzelmeket idegen fegyverek oltalma alatt, de a magyar nemzet mindig azokra büszke, mindig azoknak állít emléket, akik, ha végül el is buktak, de bármit hajlandóak voltak feláldozni Magyarország függetlenségéért. Nemzedékről nemzedékre hordozzuk lelkünkben azok tiszteletét és szeretetteljes emlékét, akik küzdöttek és áldozatot hoztak a magyar szabadság ügyéért. A magyar települések főterei, főutcái jellemzően Rákóczi, Kossuth, Petőfi nevét viselik. Az ő szellemiségüket követték az ’56-osok is. Jellemző, hogy a Gyulán kinyomtatott, forradalmi követeléseket tartalmazó röplap első pontja is így szólt: „Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonását az ország területéről!”
1956. őszén már egy évtizede élt elnyomás alatt a nép. Az 50-es évek nyomorúságos Magyarországán ezernyi baj és gonoszság sújtotta az embereket. Egy ünnepi megemlékezésbe nem is fér bele mindazon szenvedés felelevenítse, amelyen ez az ország átment a Rákosi-diktatúra évei alatt. B-listázás, beszolgáltatás, kuláklista, téeszesítés, államosítás, koncepciós perek, recski kényszermunka tábor, békekölcsön, békeharc – sorolhatjuk azokat a címszavakat, melyek ürügyén ezerszámra haltak meg ártatlan emberek, százezrével sínylődtek börtönben bűntelenek, váltak nincstelenné dolgos, becsületes emberek, estek szét családok, miközben az országon a tehetségtelenség és a gonoszság ült tort. Ám a nemzet dereka nem hajlott meg az idegen elnyomás alatt ezúttal sem. A feszültség gyúelegyként sűrűsödött, miközben egyre több szikra repkedett szerteszét, egyre többször és egyre több helyen ütötte fel fejét a burkolt vagy nyílt elégedetlenség. A kérdés csak az volt, vajon melyik szikra találja el a jogos elégedetlenségből, nyomorúságból és kuruc hagyományokból álló sajátosan magyar robbanóanyagot. Végül 1956. október 23-án következett be az a történelmi erejű detonáció, amely megrengette a Szovjetunió által irányított kommunista világrendet. Sohasem lehetett többé befoltozni azt a léket, melyet a magyar forradalom ütött a kommunista diktatúra hajóján.
Gyulára október 26-án délutánra ért el a forradalom. Már napközben is csoportokba verődve taglalták a pesti híreket a gyulai polgárok, estére pedig mintegy kétezer ember gyűlt össze a Kossuth téren, akik ledöntötték a felszabadulási emlékműnek nevezett obeliszket, melynek a tetején vörös csillag éktelenkedett. A forradalom leverése után persze visszaállították a diktatúra szimbólumát, ám így sem tartott az örökkévalóságig, hiszen annak hűlt helyétől néhány méterre ’89 óta már egy kopjafa áll, amely ’56-nak állít emléket.
A forradalom Gyulán is elemi erejű volt, de mindvégig békés. Már a csillag ledöntése során is arról szónokolt Simonyi Imre költő, hogy kerülni kell az atrocitásokat és a forradalom tisztaságát méltatta. A tüntetők senkit sem bántottak, hazafias dalokat énekeltek, politikai jelszavakat, rigmusokat skandáltak. Másnapra újabb felvonulást hirdettek a városháza elé, a Petőfi térre. Itt már 6-7 ezer fős tömeg gyűlt össze. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a polgári önszerveződés. Munkástanácsok alakultak, az üzemek, vállalatok, hivatalok dolgozói küldötteket választottak és a városházán létrehozták a forradalmi bizottságot. Ennek elnökéül Nádházi Jánost választották, egy kommunisták által üldözött, tehetséges szociáldemokrata politikust, aki szabómesterként kereste kenyerét. Elismertségére jellemző volt, hogy a városháza előtt összegyűlt többezres tömeg is az ő szavát várta. Tapsorkánnal fogadták az erkélyen megjelent Nádházit. „Ez szent forradalom. Ne bántsunk törvénytelenül embereket! Vigyázzanak erre a szép városra!” – mondta többek között, majd közel egy órás beszéde végén ezrek fogták meg a mellettük álló kezeit és a tér névadójának verssoraival megesküdtek: „rabok tovább nem leszünk”. Jellemző az 56-os gyulaiak lelkületére, hogy Nádházi felhívására minden templomban misét, istentiszteletet tartottak a forradalom első napjaiban elesettekért és a harcokban még résztvevőkért.
A forradalmi nagyválasztmány M. Szabó Andrást, szintén ismert szocdem politikust, Nádházi rég harcostársát választotta meg Gyula forradalmi polgármesterének. A forradalom vezetői végig biztosították a város nyugalmát, a rendfenntartás, a közigazgatás és az üzemek, gyárak működésének feltételeit. Egy pofon sem csattant el. A kegyetlen ávósokat, az aljas pártvezetőket sem érte bántódás, mert bár igény lett volna a bosszúra és ok is rengeteg, de a forradalom vezetői ragaszkodtak a törvényes felelősségre vonáshoz. Erre azonban végül nem kerülhetett sor, hiszen a november 4-i szovjet intervenció katonai vereséget mért a forradalomra. A katonai siker azonban ezúttal sem jelentett győzelmet és hiába volt még Haynaunál is kegyetlenebb a kádári megtorló gépezet, a forradalom eszméjét mégsem tudta eltiporni. 1956 célkitűzései, eszméi tovább éltek a társadalom többségében és innentől kezdve a kádári pribék hatalom minden egyes október 23-án rettegett, egészen a szocialista rendszer bukásáig. Rettegtek a bebörtönzött, megkínzott, egzisztenciálisan megsemmisített, lakóhelyéről, vagy akár az országból száműzött forradalmároktól egyaránt. Lelkük mélyén valószínűleg tudták, hogy a hatalmuk alapját képező szovjet páncélosok egyszer majd elrozsdásodnak, ám azokon a nemes eszméken, melyeket a forradalom képviselt, nem fog az idő vasfoga, a szabadságharc értékei örökérvényűek és egyetemesek.
A kommunista vezetők a forradalom napjaiban bujkáltak, vagy a forradalom támogatását színlelték. Ám a szovjet tankok zaját halva egyre-másra merészkedtek ki búvóhelyükről, míg mások ismét fordítottak köpönyegükön és elárulták a forradalmat. De az árulást is óvatosan, csak lépésről lépésre merték megtenni. A gyulai kommunisták november 4-e után először még együttműködést színleltek, mert a szovjet tankok jelenléte ellenére még több hétig a forradalmi bizottság és a munkástanácsok irányították a várost, a forradalmi vezetőkre hallgattak az emberek. Nem csak a forradalom napjai, hanem a felkelés leverése utáni hónapok is megmutatták a különbséget a gyáva és a bátor, a kiváló és a hitvány között. Sőt, a forradalom leverését követően kiállni a szabadságharc eszméje mellett, amikor már sorra vitték el az embereket a pufajkások, még több bátorságot igényelt. És a gyulai polgárok között rengetegen tettek tanúbizonyságot rettenthetetlen kiállásukról az emberi jogok és a nemzet érdeke mellett. Városszerte ezrek fejezték ki tiltakozásukat sztrájkokkal a szovjet bevonulás és a Kádár-kormány ellen. December 6-án több ezer ember tüntetett a forradalmi célok mellett, este pedig Sárdi Mártonné, a forradalmi bizottság tagjának kezdeményezésére fekete kendős nők százai vonultak fel, hitet téve a szabadságharc mellett. December 9-én még Körzeti Paraszttanácsot alakítottak a gyulai földművesek a munkástanácsok mintájára, a kommunista hatalom ellenében.
Ezzel párhuzamosan csak kínnal-keservvel lehetett megszervezni a kollaboráns MSZMP gyulai szervezetét, mely első gyulai aktívaülését csupán december 2-án tudta megtartani. Nehezen ment Gyulán a pufajkások toborzása is. December 8-ára összehívták a város 100 leghűségesebbnek tartott kommunistáját a karhatalom megalakítása érdekében. Ám összesen csak 27-en jelentek meg és közülük is csupán öten vállalták, hogy kiszolgálják az idegen megszállókat és segítenek a nemzet akaratának megtörésében.
Nem kétséges, hogy Nádházi János a legbátrabb forradalmárok közé tartozott, hiszen ő még december 6-án, a Gyulai Hírlap utolsó forradalmi, még Simonyi Imre által szerkesztett számában megjelent írásában is kiállt a forradalom mellett. Amikor már elárasztották az országot a szovjet tankok, amikor már elindult a megtorlás, a kommunista bosszúállás, Nádházi még mert így írni:
„Az elmúlt hetek eseményei előttünk, de az egész világ előtt is tragikusan feltárják, hogyan nézett ki egy hatalom és mi is a sorsa az oly hatalomnak, amely a nép nevében, a nép nélkül uralkodik. Ez a hatalom a nemzetet önérzetében súlyosan megsértette, és gazdaságilag tönkretette. Dolgozóink bebizonyították, hogy bár egy ideig háttérbe lehet szorítani az emberi akaratot, de a lélek nem adja meg magát. Előbb-utóbb felülkerekedik az emberben az önérzet, a magyarban a magyar életforma iránti vágy.”
Tisztelt Ünneplő Közönség!
Ma már tudjuk, hogy a forradalom gyulai vezetői minden bátorságuk ellenére, tekintet nélkül arra, hogy senkit nem bántottak, súlyosan megfizettek a nemzet szabadságáért tanúsított helytállásukért. 1957 január közepétől kezdte letartóztatni a forradalmárokat a kádárista karhatalom. Mintegy 150 gyulait tartóztattak le. Közülük többen évekig börtönben raboskodtak, verést, kínzást kellett elszenvedniük. Családjukat a hatóságok zaklatták, ellehetetlenítésükre törtek, majd a hatalom képviselői többüket elüldözték a városból is. Hosszú évek múlva is próbáltak utánuk nyúlni, ártani nekik. Gyermekeik előrehaladását is sokszor akadályozták. Voltak azonban, akiknek gyermekük sem lehetett, mert fiatalon elvették az életüket: két halálos áldozata is volt Gyulán a kommunista terrornak, Mány Erzsébet és Farkas Mihály. Kegyetlenül megkínozták őket, majd statáriális perben halálra ítélték és kivégezték mindkettőjüket. Mi volt a bűnük? Semmi. Gyulavári fiatalokkal együtt fegyverrel kívánták megakadályozni, hogy akár a pufajkások, akár a szovjetek bevonuljanak Gyulaváriba. Ám egyetlen golyót sem lőttek ki, a géppisztolyokat még aznap éjjel visszavitték a határőrlaktanyába. Mégis velük kívánt példát statuálni Békés megyében a kommunista terrorállam, így teljesen ártatlanul ők váltak a megye forradalmi mártírjaivá. Gyilkosaik nevét se hallgassuk el: Sajti Imre ügyész képviselte a vádat ellenük és a legsúlyosabb büntetés, azaz a halálbüntetés kiszabását kérte rájuk. A halálos ítéletet kimondó tanács elnöke pedig Mátyás Miklós volt. Ez utóbbi motivációjának felderítéséhez érdekes adalékul szolgál az ítélethozatalt megelőző zárt tanácskozás jegyzőkönyvébe foglalt mondata, mely így szólt: „…a megyében történt nyugtalanságoknak mindig Gyula volt a központja, mivel társadalmi összetételénél fogva ez a város erősen polgári jelegű és így a zavart keltők könnyebb talajra találtak.” A két halálos ítélet, mint elrettentő példa ennek fényében egyértelmű, hogy elsősorban Gyula városának, a gyulai polgároknak szólt.
Mindezek ellenére a forradalom résztvevői egész életükre megőrizték a forradalom eszmeiségét, magukban hordozták a szabadság iránti vágyat. Ha elüldözték is őket városunkból, akkor is megmaradtak gyulainak. Ezt bizonyítja M. Szabó András, Gyula ’56-os polgármesterének példája is, akit a gyulai pártvezetők, miután száműzték, még a 60-as években is megkíséreltek kirúgatni pesti munkahelyéről. Ő mégis hűséges maradt városához és életének egyik fő műve, a mögöttem látható gyönyörű műalkotás emlékezteti a jelen és a jövő nemzedékeit arra, hogy feltétlen hálával tartozunk mindazoknak, akik vállalták a kínzást, a büntetést, a szenvedést a magyar szabadságért. Nekik köszönhetjük, hogy ma bárki szabadon elmondhatja véleményét, szabad választásokon dönthet a hatalomról, szabadon utazhat, szabadon választhat életpályát, vállalkozhat.
És ebben a szabadságban persze szabadon hazudhatnak bukott politikusok arról, hogy nincs szólás- és sajtószabadság, majd mindez szabadon megjelenhet minden médiafelületen. És ebben a szabad világban szabadon hazudhatnak a szabad választások vesztesei arról, hogy szerintük diktatúra van, mert nem ők kormányoznak. Akik pedig átélték a valódi diktatúrát és harcoltak is ellene, továbbá akik szabadon gondolkodnak, ők szabadon kinevethetik a demokráciában diktatúrát kiáltókat.
Ez az emlékmű 2006-ban lett felavatva, ezért emlékeztet arra is, hogy a szent forradalom 50. évfordulóján az MSZMP jogutódja, annak anyagi és szellemi örökösei által irányított akkori hatalom lábbal tiporta, gumibottal ütötte és gumilövedékkel lőtte a szabadságharcra emlékező, a szabadságjogokat éltető és az alkotmányos jogaival élni kívánó polgárokat. Akik pedig a forradalom emlékét megszentségtelenítő jogtiprásokat elrendelték, akik támogatták, és akik utóbb mentegették, azok most szabadon hazudhatnak a fékek és ellensúlyok megbomlásáról.
De ez a gyönyörű alkotás emlékeztet arra is, hogy hálával tartozunk a forradalmárok családjainak is azért, hogy elviselték és kibírták egy fél életen át az üldöztetés keserűségét.
És ez a műalkotás emlékeztet arra, hogy az 1956-os forradalom hősei a szabadságért ontott vérükkel mosták tisztára a nemzet becsületét. Mert nekik köszönhetően nézett a világ immár ismét tisztelettel és megbecsüléssel a magyarságra. Mert a világ népei ’56 után már nem két világháborúban is a vesztes oldalon álló nemzetként, hanem a szabadságért és az emberi jogokért akár életüket is feláldozó, a szovjet tankok ellen puszta kézzel is harcoló hősökként tekintettek a nemzetünkre. Olyan népet láthattak, amely Bánk bánnal együtt vallotta ’56-ban: „Magyar hazám, te mindenem! / Te érted bátran meghalok, / Te Szent Magyar hazám!”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
*(Elhangzott az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján, 2016. október 23-án Gyulán, az Október 23. téren.)
