Fodor György
Fotó: Gyulai Hírlap
Éreztem, hogy valami nem az igazi, valami megváltozott, újra a kíméletlen felismerés megrázó ténye cikázott a tarkómon. A szobám ablakában meg-megjelentek a rovarok, lassabban, kényelmesebben szedték ízelt lábaikat, nem féltek semmitől.
Persze, hiszen a légtérből eltűntek a kis rozsdafarkú fecskék, nem hallottam csivitelésüket, ahogyan jóllakva próbálnak a lakótelepi panel párkányrendszerében menedéket keresni az égető nap elől. Az erdei túrámon egyre többet találkoztam megtévedt őzekkel, amelyek bátrabban sétáltak le a folyóhoz inni. Persze, hiszen nem fújta feléjük emberszagomat a szél, megváltozott az iránya, nem lengette északnyugat felől a megperzselt fűszálakat. A gémek felhúzták fázós lábaikat, a gólyák láthatóan dél felé vitorláztak.
Póstelekről hazafelé már éreztem, ahogyan átjár az a bizonyos adys borzongás. Az utolsó szombaton az izzasztó tánchoz szándékosan feketébe öltöztem. Hosszú ujjúba. Ma nehezebben ébredtem, tudtam, hogy a lánckerék szárazabb, nyikorgóbb lesz, hogy a kerekek alatt már halott faágak és levelek roppannak, hogy a Fekete Villám erőltetett gyorsulással halad az Élővíz mellett. De mégis morállal, kíméletlenül elindultam, hogy megmérkőzzem újra, a változás örök szélviharában előretörve, a szellem és fizikum folytonos párharcát víva, hogy győzelemre segítsem főnix tudatom. Megérkeztem, az előre elrendezett asztalomra pakoltam lelkem mázsás terheit, majd irgalmatlan nyugalommal benyitottam a 9.B ajtaján „Boldog új tanévet!” köszönve.
