Krasznahorkai László
Forrás: Mta.hu
A szerzőt legújabb könyvéről, a Báró Wenckheim hazatér című kötetről Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka folyóirat főszerkesztője kérdezte. Az est túlnyomóan gyulai hallgatósága számára rögtön adódott pár kérdés: vajon ez mennyire autobiografikus ihletettségű regény, vajon köze van a gyulai grófi családhoz, vajon mennyiben felel meg a fikció a valóságnak, vajon ki tér itt haza tulajdonképpen?
Krasznahorkai a beszélgetés elején jelzi, hogy senki se keressen történelmi és tényszerű párhuzamot a grófi család és a főszereplő, W. Béla között. Karaktere nem a monarchia korában él, egy sovány, magas, szerencsejáték-függő ember, akit ugyan valóban az Ausztriába szakadt Wenckheimek menekítenek ki argentin adófogságából, de csak azért, hogy nevükön ne essen csorba, noha nincs konkrét családi kapocs. Hazahozatják ezt a mindenki által félkegyelműnek tartott férfit, akinek sorsát egy gyermekkorban kapott Casino (~Komló Szálló) előtti csók már-már kórosan befolyásolja, hiperérzékenységét számos monológsorozat erősíti a történetben. Személyiségét párhuzamos történeteken keresztül ismerjük meg a maga teljességében, mindenki elmond róla és a világról valamit, amelyből az olvasó megértheti, hogy tulajdonképpen a regény narrációja komplex, ugyanakkor ettől annyira életszerű, mert mindig mindenkiben él a közlési vágy, és mindig mindenki valakivel tudatja ideáit. Az ideák pedig folyamatosan élnek bennünk is. Egy helyről, egy személyről, egy jelenségről mind megalkotjuk empirikus képünket, amelyet magunkkal viszünk mindenhová, őrzünk szívünkben, elménkben, de főképpen a lelkünkben.
Írónk ugyanígy őriz egy idealizált képet egy alföldi kisvárosról, amelyben felnőtt, amelyből elindult. Ugyanakkor ebbe az eszményített világba visszatérni – felfogása szerint – lehetetlen, hiszen közben halad az idő, változnak a terek. Lassan megteremtődik egy paralel, alternatív realitás, amelybe nem illenek bele sem a narrátor, sem az író, sem báró Wenckheim, sem más, hiszen fizikálisan ez a világ már/még/tkp. sosem létezik, minden úgy működik benne, ahogyan az asszociáció megteremti, egy regényes tér-idő-kontinuum formálódik meg, amelyet egy szövegrész felolvasása tökéletesen illusztrál (egy konvoj halad végig a román határ felé, a sötétített autó-ablaküveg mögött a múlt század legkegyetlenebb pártpolitikai figurái ülhetnek, s közben megáll az idő, az esőcseppek, a kiöntött teavíz, a csap csorgása, a levegő áramlása, stb).
Krasznahorkai nem győzi hangsúlyozni, hogy az otthontól való elszakadás folyamatának stációi (a világ megismerése, bejárása) mennyire drámain befolyásolják az emlékezést. Az ő Gyulája egy feltörekvő, értelmiségi polgárokkal teli gyöngyszem volt, a múlt idilli jelenét a maga teljességében azonban nem lehet meg/újraélni, ahogyan báró Wenckheim sem találja helyét vissza/hazatérése után. Nem csak ebben a kisvárosban, hanem az országban sem. Korunk Magyarországa kiüresedett, lélekölő, szenvedő, elöregedő, lemondóan sztoikus állampolgárok megfáradt halmaza. A regény alkalmat teremt a magyarság adys ostorozására. Ugyanakkor az értő(bb) olvasó az ironikus-szatirikus hangnem mögött felismeri a nemzetért messzemenően aggódó, a lirizálódott szövegrészekben szinte retorikai magasságokba emelkedő művészlélek bárói vonásait. A narratopoétikai technika egy tudatosan szerkesztett, jól komponált, a művészi artikulációban is krasznahorkais új regényt teremt, amelyben az argentin tangó ritmusára sodródunk vissza egy sátáni múlt (Sátántangó, 1985) üdítő felülírása felé. Nem kérdés, hogy az eddigi munkásságot újragondoló, élet- és létösszegző mű született, amelyben megvan a szerzői szándék a hazatérésre testben, szellemben… és reméljük, lélekben is.
