Kiss László
Fotó: Gyulai Hírlap
Lement az utolsó szám a zenegépben, mire elszántam magam, hogy hazaindulok. Rám rohadt az éjszaka, és a csapos srácból is, noha velem egykorúnak tűnt, hiányzott a rákkenroll, ingerülten csörömpölt a poharakkal, mint akit nem várnak otthon. Hívtam egy taxit.
Három hete éltem Kristóffal. Meg Fecával és Andorral. Apróhirdetés útján találtam rájuk. Hirdetőújságot bújtam a vizsgaidőszak végén, albérletre vadászva. Ilyen nem történt velem addig. Ágikám az újkortörténeti szigorlat napján tette ki a szűröm. Ilyen se.
A srácok barátként fogadtak, minden este lazulás volt a nappaliban. Az Ágikámmal lehúzott két év után szinte üdítőnek találtam, hogy gyakorlatilag senkire se kell különösebben odafigyelnem. Az se bántott, hogy bölcs emberek közé kerültem. Andornak szent meggyőződése volt, hogy a nőkben nem lehet bízni, mert míg egyik kezükkel téged cirógatnak, a másikkal már a következő zsákmány farkába kapaszkodnak. Figyeljem csak meg, csókolózás közben mindnek nyitva a szeme. Neki ugyan nem fogja elkúrni az életét egy ilyen! A közös lakásban töltött egy hónap alatt máris megbizonyosodhattam róla, hogy ezt komolyan gondolja. Általában az analízis jegyzettel bújt ágyba, s kapcsolatuk gyümölcsözőnek bizonyult: köztársasági ösztöndíjas volt, de ettől még nagyon rendesen tudott inni, és néha egy joint is belefért neki, azt mondta, amíg be van állva, addig se jutnak eszébe a kereszténydemokraták. Feca méterekkel a föld felett járt, mert azelőtt dobta a csaját vidéken, s a négyhetes gyorstalpalón arra tanított, bízzam a nőkben, de tartsam szárazon a puskaport. A pórázt pedig csak feszesen. Reméli, értem. Ahogy a hazulról hozott anyu-féle túrós csuszát tömte magába, egészen olyan volt, mint egy konkvisztádor, aki előtt megnyílt az Újvilág. Rendszeresen kimaradt, és idegen nőknél töltötte az éjszakát, akiket a másnapi élménybeszámolóban kedélyesen lekurvázott, a cifrább részeket sem hallgatva el. Igazán azonban Kristóf szemérmessége imponált, olajozott párkapcsolatát nem csupán tiszteltem, Laura látható önzetlenségéért komolyan irigyeltem is. Mellbuzi voltam, de Laurán hiába duzzadt szemérmetlenül a póló, a kisugárzása vitt mindent. Fecát és Andort is úgy kezelte, mintha unokatesók volnának, s zavarba ejtő rutinnal szerelte le a játékosnak füllentett közeledési kísérleteket. Főzött velünk, és tudott röhögni a Barátok köztön. Ha leugrottunk a Pennybe, elkísért bennünket, és akkor se sütötte le a szemét, amikor a pénztáros csajnak függőlegesre állítottuk a következő vásárlót jelző hasábot, mondván, ezt neki csináltuk sok-sok tejből és szeretetből. Józan volt, természetes. Amilyen Ágikám sohasem, gondoltam, mert rosszul emlékeztem. Milyen boldog, aki párkapcsolatban él! Ekkor írtam életem első, egyben utolsó versét. „Ágikámnak melle hó, / Véle lenni lenne jó.” Kristóf néha megveregette a vállam, és bólogatott, hogy vágja. Bizalmas volt, de nem bizalmaskodó, amiért nem tudtam elég hálás lenni neki.
Ágikám mindig azzal jött, hogy a hegyek. Egy dél-alföldinek! Mindene volt a magaslati levegő, évente háromszor akart síelni, végül egyszer sem mentünk. Jólesett, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok, de cseppet sem zavart, hogy elképzelésem sem volt, milyen vagyok valójában. Ő annál inkább tudta, a lehúzott két év utáni pofára esés törvényszerűnek tűnt. Elkényelmesedtünk, keseregtem az otthoniaknak, de a többes számot illetően tévedtem.
Szabad akar lenni, ez a baja, érvelt az utolsó estén. De hiszen mellettem szabad lehet, vetettem ellen. Hogy ő inkább kalodában érzi magát. Mégis miben hibáztam? Talán abban, hogy, és itt fölhoztam pár sérelmes pillanatot, és hogy de most komolyan, ez a néhány apróság ennyire sokat számít? Fölsírt. Nem hagyom szárnyalni. Mi ez a képes beszéd, mire jó a hiszti, milyen átkozott szárnyakról beszél. Röhögtem az együgyűségén. Ugyan mi hiányzik neki! És sorolni kezdtem, mije van, mit kap meg tőlem, éppen csak azt felejtettem el lajstromozni, mit nem. Legyintett, folyt a könnye.
A taxiban zene szólt. Jimmy énekelt a jó asszonyokról, a taxis elégedetten hallgatott. Ugyanazokat a köröket futottuk. Három és fél ezer forintomba került, hogy hallhattam a királyt. Nyújtottam a kezem a sofőrnek, de csak a pénzt vette el.
A ház előtt színpadiasan kitártam a karom. Lesz, ami lesz. Fölnéztem a hatodik emeleti ablakokra. Csillogtak az ereszek, és nem történt semmi. Egy ideig hagytam, hogy a nekilendülő zápor áztassa az arcom, végül elkiáltottam magam. Kristóf, ordítottam, Kristóf. Egészen úgy hangzott, mintha azt kiabálnám, Ágika, Ágika. A házfalak nem verték vissza a hangom, amerre néztem, ez a sötétbe burkolózó „nem” volt a válasz, és a könyörtelenül, sistergősen zuhogó eső.
Elindultam fölfelé.
Aludnom nem akaródzott, az jutott eszembe, hogy felrázom Kristófot. Reggelig ugyan még volt két egész óra, biztos voltam benne, hogy nem lesz ellenére újdonsült lakótársával meginni egy sört. És talán arról is megtudok valamit, merre tovább. Hogyan kell jól élni. A válasz egyértelmű volt, de kellett valaki, aki nem szól semmit, amíg elmagyarázom neki, miért nem szerezhetem vissza Ágit, és miért teszek meg mindent mégis, ha respektálja ezt az új faszija, ha nem.
A nappaliban sörszag volt, a padlószőnyegen szétszórt csipszek, a többiek mind aludtak.
Benyitva Kristóf szobájába, megtorpantam. Nem volt egyedül, az ágyban ott feküdt Laura is. Arcukon a szerelmesek önfeledt mosolya. A betolakodó keskeny fényben olyanok voltak, akár a halottak. Az én valóságomon kívüliek. Szépek és tiszták. Fogták egymás kezét, ne legyen fájdalmas a földet érés.
Megjelent az Élet és Irodalom 2016. július 1-i számában
