Simonyi Imre
Forrás: gyulaanno
Amikor 1985-ben a gyulai utcán Simonyi Imrét először megpillantottam, sötétszürke öltönyében olyan volt, mintha a legfrissebb Szép versek antológiából lépett volna elő. Azonnal megismertem, és megszólítottam:
– Ön Simonyi Imre, a költő? – kérdeztem.
– Az vagyok – vágta rá kissé meglepetten.
Amikor bemutatkoztam és megemlítettem, hogy nagyszalontai fiatal költő vagyok, azonnal felcsillant a szeme. Akkor te szinte otthonról jössz, mert én is azon a tájon születtem – mondta, majd beszélgetni a Komló presszóba invitált.
Így kezdődött az ismeretségem Imre bácsival. Aztán, amíg Nagyszalontán laktam, havonta látogattam. Ahogy gyarapodott találkozásaink száma, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Nem véletlen, hogy azoknak a köteteinek a dedikálásából, amelyeket még nagyszalontai lakosként kaptam tőle, sohasem hiányzott a „barátság” szó. Aztán 1988 márciusában Gyulára költöztem, s attól kezdve mind ritkábban kerestem fel. Azzal, hogy áttelepültem, már nem jelentettem számára kötődést a szülőfölddel. Egyre inkább éreztem: egy lettem a hozzá olykor bejáró néhány fiatal közül. Ezért érthető, hogy az akkortájt kapott könyvekbe nevem és neve közé már csak a „jó szívvel” szavakat kanyarította.
Amikor 1985-ben először jártam Imre bácsi 48-as utcai lakásában, s megkérdeztem tőle, a felesége hol van, csak annyit közölt: alkalmatlan a házaséletre. Ezen jót nevettem. Ő viszont azt mondta, ne nevessek, mert nem „úgy”, férfiként alkalmatlan. Az örökös szabadságot szereti. Akár a politikai rendszerektől, az asszonyoktól sem tűrné el, hogy zsarnokoskodjanak felette. Ráadásul a szerelem múlandó, a költő pedig lobbanékony alkat. Ha az ihlet tüzét más hordozza, akkor otthon a feleség csak terhet jelentene. Azt is elmondta: egy költő a szebbik nemet nem vetheti meg.
– Fiam, ha igazi költő akarsz lenni, akkor Te is megtanulod, hogy a hölgyeknél minden adódó alkalmat ki kell használni. Az életben nagyon kevés jó dolog van, s ezen kevesek egyike a nő. Én fiatalkoromban olyan hölgyekkel is elmentem, akiket a világ minden kincséért se csókoltam meg. De ne feledd, a nőknek nemcsak szájuk van – adta az életre szóló útravalót.
Azt is megemlítette: a pokoli szerelem ellen a legjobb orvosság, ha havonta több nővel van dolgunk. Majd rengeteget mesélt Mezei Mária színésznőről, akibe gyulai lapszerkesztő korában valóban pokolian szerelmes volt. Nekem úgy tűnt: ez az érzés hatvan-egynéhány éves korára sem lankadt benne, mert mindig szenvedélyes átéléssel, hol örömtől lelkesen, hol szikrázó felháborodással beszélt a színésznőről. Más hölgyekről is sokszor említést tett, de az azokkal kapcsolatos kalandok sohasem hevítették fel a lelkét annyira, mint a Mezei Máriához kötődő történetek.
Azt is elmondta: a Komlóban mikor mennyi borravalót adott a pincérnek, hogy a neki tetsző hölgyvendég felé közvetítsen. Általában kiküldött egy italt a kiszemelt nőnek, s ha elfogadta, odaült hozzá, s attól kezdve nyert ügye volt. Persze, a költői varázsával összefüggésbe hozható tartalmasabb nőélményeiből is említett néhányat.
Ezeket a kalandokat persze nem akkortájt élte meg, amikor hozzá jártam. A történetek fiatalkorából származtak. Hölgyélményei persze a verseiből is visszaköszönnek. Például az Asszonyok, lányok címűben igazi simonyis képet fest volt kapcsolatairól: „Így van ez jól! / A kárhozat legalább / megmaradt belőletek vagy / általatok vagy veletek / vagy nélkületek vagy mit tudom én / de legalább a kárhozat / ha már az üdvösséghez / kevesek voltatok ha már / kevés voltam az üdvösséghez / ha már az üdvösség el is veszett / ha már el is vesztünk az üdvösségből // Igen kárhozat! / Itt égtek hát / itt e didergő pokolban / amellyé mégiscsak ti gyújtottatok / s talán még én is ott parázslok / emlékezésetek fagypontján.”
Imre bácsival a futballról is rengeteget értekeztünk. Előfordult, hogy szobájának közepén labda gyanánt letett egy üdítős üveget a padlózatra. Aztán azon mutatta meg, hogy teli rüszttel miként kell úgy rúgni tizenegyest, hogy a lövést a kapus ne háríthassa. Nagy kedvenceiről, az újpesti Göröcs Jánosról és a békéscsabai Pásztor Józsefről egész legendákat regélt. Azt is többször megemlítette, amikor fiatalabb korában otthon járt Simonyifalván, mindig beállt a helyi csapatba jobbhátvédnek, még harminchárom-harmincnégy évesen is. Amikor 1986-ban a gyulai Komlóban egy beszélgetés erejéig édesapámmal is összehoztam, kiderült, közös meccseik is voltak. Simonyifalvától alig néhány tíz kilométerre fekszik Tamáshida, focicsapatának kapuját egykor édesapám védte. Csapatuk többször vendégeskedett a simonyifalvi templom tövében lévő pályán.
Simonyi Imre az akkor hatalmon lévő politikai rendszert is rendszeresen szidta. Azt hangoztatta: 1986. október 23-án, az 1956-os forradalom évfordulóján ismét felgyorsulhatnak az események Budapesten, ha Kádár Jánost addig nem váltják le. Ezen meglepődtem, mert úgy tudtam: Kádárt szereti a lakosság. Ezt követően folyamatosan 1956-os újságokat kölcsönzött nekem Gyulán tartózkodásom idején, olvasásra. Néha egészen belelendült a forradalmi események felidézésébe. Biztos volt benne, előttem káromkodhat, szidhat bárkit, Nagyszalontán én ezekről ugyanúgy, mint nőügyeiről, nem fogok mesélni.
Imre bácsinál utoljára 1990. április 11-én, a költészet napján voltam. Akkor már a Százéves cukrászda – vagy ahogy ő mondta, Reinhardt – udvarán álló épületben lakott. Látszott rajta, nem tud örülni a változásnak. Sőt azt mondta: mostantól ugyanaz a Simonyi Imre lesz, aki 1944 ősze előtt volt: azaz a baloldali eszmék elkötelezettje. Nem sokkal később nappali tagozatos főiskolás lettem, nagyon elfoglalt, ezért többször már nem kerestem.
Amikor barátinak nevezhető viszonyban voltam Simonyi Imrével, őszintén beszélt kortársairól is. Emlékszem: X-ről, Y-ról elmondta, hogy kiváló ember, de „kurva gyenge verseket ír”. Ezek az általa említett költők Imre bácsi halála óta már mind megkapták a Kossuth-díjat, melynek jogosságát nem kérdőjelezhetem meg. Ugyanakkor 2000-ben (akkor volt Simonyi Imre születésének 80. évfordulója) izgatottan hallgattam az új Kossuth-díjasok névsorát. Bíztam benne, hogy neki is adnak egy posztumusz Kossuthot. Mára köztudott: nem így történt. Kell-e vajon csalódnom majd 2020-ban is? Hiszen akkor lesz éppen egy évszázada, hogy Imre bácsi negérkezett ide, a földi világba, amelyet annak ellenére szeretett, hogy az sohasem hordozta a tenyerén. Jó lenne legalább halálában méltó helyére tenni annak az embernek az értékeit, aki mindig jellem volt, s akinek versei ma is örökérvényű igazságokat hordoznak „simonyisan”, ahogy arra más földi halandó képtelen.
Eltávozott közeli rokona az unokahúga is
Amikor 1986 őszén Simonyi Imre Különvélemény című kötete megjelent, s felkerestem Gyulán, sétára invitált. Az egyik könyvesbolt előtt a kezembe nyomott két papírszázast. Azt mondta: vegyek két példányt a könyvéből, s kérdezzem meg, hogy fogy a kötet. Amikor kijöttem és közöltem vele, hogy közel száz példányt adtak el belőle, nem volt túl boldog. A két könyv 120 forintba került, a 80 forint visszajárót nem fogadta el. Hamarosan kiderült, ezt fuvardíjnak szánta. Lakásán mindkét könyvet dedikálta. Egyiket nekem, a másikat unokahúgának, a Simonyifalván élő Hévizi Ottíliának. A köteteket sikeresen átvittem a határon. A rokona könyvét édesapám egyik tanárkollégájával (aki Simonyifalváról származott) juttattuk el a címzettnek.
Én 2003 nyarán személyesen lehettem jelen a simonyifalvi Simonyi-ünnepségen, s az egyik pillanatban döbbenet fogott el, amikor bemondták: egy perces néma felállással tisztelegjünk a tavaly elhunyt Hévizi Ottília emléke előtt. Az asszony 51 évet élt. Ő volt az utolsó Simonyifalván, akivel a költő még kapcsolatot tartott.
