OLÁH szabolcs
Fotó: Gyulai Hírlap
Hó. Bosszankodunk rajta. Dobogunk a küszöb előtt, és morgunk az elkerülhetetlenül latyakos előszobában. Idegesen ülünk a zabolátlan bringára, amely bármikor kiugorhat alólunk. Zúgolódunk a hófödte verda kiásása közben, majd fortyogva meg-megcsúszunk a lomha forgalomban. És közben mosolygunk. Láthatóan vagy csak legbelül.
Hó kell ebben a sötét szürkeségben. Kell, hogy szikrát vessen a gyér napfényben, kifehérítse az illanó nappalokat, és fényt teremtsen a végtelen éjben. Hogy betakarja a tavalyról maradt természet fakuló színeit és avarszagát. Kristálytiszta fehérség illik az első hó havához.
A tejszínű tetők alatt otthonosabbnak tűnnek a házak. Az isteni fagyott pára fehérsipkás törpékké varázsolja a szennyes kukákat, és lágyívű bucka alá rejti a fagyott madártetemet. Eltűnteti a szürke járdát, a szélén otthagyott csikkeket és gyomortartalmat. A hópelyhek elegáns paszományt és epolettet öltenek egy kopott szövetkabátra is, és nemcsak a szélvédőt borítják be, hanem a poros-guanós motorháztetőt is.
A hóember esetlen vigyorától felfelé görbül az ember szája is, a csupasz kézzel gyúrt hógolyóktól újra pezseg a vér, és a kedveszegett felnőttből előjön a valaha hazacsalhatatlan szánkózó gyerkőc, aki izgatottan tapod bele a szűz fagyott habba. Csak bátran, most eltűnő tintával írjuk nyomainkat.
Csodaországban járunk: a téli égi áldás szelíden elfesti a múlt nyomait, és káprázatos függönnyel takarja el a révedésre késztető horizontot. A finoman ropogó léptek nesze felhangosítja az éjjeli csendet. Fület-lelket megnyugtató fehérzaj. Szó szerint.
