botyánszki alíz
Fotó: Gyulai Hírlap
Vasárnap délután volt. Kinyitottam a könyvtárat, hogy a szállón élő lakók egy órán keresztül tankolhassanak a kultúrából. Itt mindig történik valami érdekes. Mert itt másról lehet beszélgetni. Nem arról, hogy miért került ide, mit tesz azért, hogy integrálódjon a társadalomba, vagy hogy mit nem tett még meg. Új kapuk nyílnak ki, eddig nem látott embereket ismerek meg. Ezen a vasárnapon kivételesen nem történt semmi különös a könyvtárban: pár könyvet visszahoztak, néhányat elvittek.
Egyszer csak hegedűszóra leszek figyelmes. Nem holmi cincogás volt, ügyetlen próbálkozás, egy igazi virtuóz játszott, gyönyörű volt. Egyre jobban izgatott, ki lehet az. Vajon ki az, aki ennyire professzionális szinten tudja megszólaltatni ezt a hangszert, és mit keres itt. Hiszen nem is lenne ebben semmi meglepő, ha a Zeneakadémia könyvtárában üldögélnék, de hát ez egy hajléktalanszálló! Alig vártam, hogy utánajárhassak a titoknak.
Ötkor kiléptem, bezártam a könyvtárat, és célirányosan elindultam a hang irányba. Hamarosan meg is érkeztem. Az ajtóra nem volt név kiírva, így még mindig nem sejthettem, ki az, aki most már egész közelről zenél. Bekopogtam. Bentről valami káromkodásféleség szűrődött ki, majd egyszer csak nyílik az ajtó. Csak remélni tudtam, hogy nem látja arcomon azt a meglepettséget. Hegedűvel a kezében mosolygott rám hiányos fogsorával. Ismertem, hát persze, hogy ismertem. Két órával előtte még az aulában telefonált valakivel fennhangon, nem sokat válogatva a vulgáris kifejezések között.
A fogyatékos fiával él itt. Megjelenése nem volt a legelegánsabb: barátok közt sem volt több 160 centiméternél, magasságát talán a szélességével szerette volna kompenzálni, így legalább 150 kilogrammot nyomhatott. Haja félhosszú, arca kerek, pocakja nagy, általában nem is sikerült összegombolni rajta az inget. És bevallom: hat általánosnál többet nem gyanítottam volna róla. De nem is ez a lényeg: egy zseni volt.
Csak meg akartam tudni, hogy ki játszott. Gratulálok, fantasztikus, amit művel! – mondtam neki elismerően, s erre elhúzott nekem egy nótát. Elmesélte, milyen nívós helyeken játszott korábban, amikor ilyesmire még volt igény… Most már csak akkor veszi a kezébe a hangszert, ha emlékezni akar egy kicsit.
Ma délután megjelent nálunk egy fiatal lány, csodaszép volt. Egyszerűen minden hibátlan volt rajta. Az édesapját kereste. Az édesapját, aki – mint kiderült – nem volt más, mint a hegedűművész. Már meg se lepődtem. Lehívtam. Összeölelkeztek, s jelezték: felmennének. Elkértem hát a lány személyi igazolványát, hogy beírjam a számát, s az igazolványban ez állt: „Angyalka”.
Abban a pillanatban rájöttem, hogy én itt tényleg egy elvarázsolt világ munkása vagyok: Alíz, csodaországban.
