oláh szabolcs
Fotó: Gyulai Hírlap
Sétálni indultam egyik hétköznap éjjel, nyakamba vettem a várost. Javában zajlott az indián nyár, még éjfél után is kellemesen hatott egy-egy, csupasz karomat borzoló zefír. Az idő épp’ olyan volt, mint pár hete, csak a helyszín változott meg: lakatlanul kongtak Gyula város utcái. Pár héttel korábban még százával tobzódtak a sétálóutcán a turisták és az ismerősök, kerékpárral lehetetlen volt szlalomozni az élő bóják között.
Néhány napja még az utcazaj elnyomta lépteimet. Most a finoman gördülő gumitalpú cipők visszhangozva dobogtak a téren, egy ütemben a zsebben rejlő kulcscsomó csörrenéseivel. Magányos zene. A villanyfényben egy férfi alakja tűnt föl, aki kissé ingatag léptekkel sietett el mellettem. Bajuszunk alatt mormogva biccentettünk, de a süket csendben még ez is harsánynak bizonyult.
A szökőkutak vízének nyugodt, néma tükrén megpattantak az utca fényei. Semmi torzulás. A nappal zajos négysávos út és a sugárút hangyajáratainak helyén most csupán néhány levél pihent ágynyugalomban. Távolról egy büszke gázfröccs bizonygatta, hogy mégis vannak járművek a városban. A vendéglátók órákkal ezelőtt bezártak, már a csehóra vágyó kerengők is feladták a kutatást.
Észak-keleti szél támadt, a falevelek éles hangon karcolták a flasztert. A fuvallat új ingereket hozott: frissen sült kenyér illatát és monoton gépies zörejeket: virrasztótársaim a pékek és a nyomdagépek. A nyár illata még megrekedt a virágok között, de a hatalmas szerelemlakatot hamarosan megtisztítja a hűvös nyirok az ezer és ezer ujjlenyomattól.
A nagytemplom előtt, maga alá zsúfolt négy lábán egy sötét kandúr hunyorgott a bokrok koromárnya alatt. Közvetlenül mellette mentem el, de csak egy tizedmásodpercre villantak föl szemei, testtartásán mit sem változtatott. Nincs veszély.
Véget ért a szezon, a város felkészült az őszre. A nappalok nyüzsgése megmarad, de jövő nyárig újra elnémulnak a hétköznapi éjszakák Gyulán.
