Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Székelyhidi Attila düreri részvétele és részvéte

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Turai Kamil • KULTÚRA • 2015. július 30. 09:00
Székelyhidi Attila düreri részvétele és részvéte
A jelenlegi szélesívű mustra a Csabagyöngyében kihívó felhívással hívogat: „Csak természetesen…”
____Eredeti-szekelyhidi_attila_.jpg

Székelyhidi Attila

Fotó: Gyulai Hírlap – M-P. J.

Feladta nagy földink (ajtósfalvi égnyitogató útmutatónk) a leckét a magyar utód-festőknek, kiváltképpen a Dürer-kör helybéli hely-tartóinak. Munkácsytól Kohánig sokan szembesültek a valóságábrázolás korhű szisztémáival, küzdöttek meg realitás és reflektivitás, látás és látomás dialektikus dilemmáival. De igazán a bedobott kesztyűt csak mostanság, az utóbbi évtizedekben vették fel néhányan , Székelyhidi-mester társ-vezetésével. A jelenlegi szélesívű mustra a Csabagyöngyében (az Új Kenyér, az Alkotmány és Szent István ünnepéig látogatható) kihívó felhívással hivogat: „Csak természetesen…”. S máris ott vagyunk, témánk Arisztotelész harmadfélezer éves posztulátumainál: a művészet rendeltetése a „mimézis”, azaz – szépszóval fordítva – a „tükrözés” (de a randább hívebb: a Teremtő utánozhatatlan remekmű-természetteremtettségének maj-mo-lása, útálatos utánzása). Merthogy Isten csak tökéleteset alkot ugyan, ámde az ember tökéletlenül képes csak utánacsinálni, ismételni. (Ósdi szlogenem szerint: a tök élete se tökéletes.) Vagy ahogy Nietzsche Frigyes versben megfogalmazta másfélszáz esztendeje (tudtommal eleddig magam fordítottam le még a múlt évezredben).

                     A realista festőhöz

            hűn a természetet? hogy’ kezd hozzá?

            hogy’ lesz a természet képben  a z z á ?

            a világ minden része végtelen !

            csak ami tetszik azt festheti meg !

           s tetsz’ék-e ha festeni nem tudná?

Nos, persze, Sz. A. sem állítja a címmel – „csak természetesen” - , hogy minden elénk vetülő természetességet képezzünk le (nagy barátom, Pap Gábor citálásával: minek egy kutyából kettőt kerekíteni a képben? jobban csinálják ezt a szaporítást az ebek a természetben). S bármi becses szándék csúfos kudarcot vallana a másság mágiájában (tudniillik: mennél hűbben-hiúbban másolnám, annál másabb lesz, mint a valódi – merthogy hol festi meg a piktor az illatot, a fuvallatot, a gondolatot, az emléket, a szerelmes simogatást vagy a lesújtó fiaskót – amúgy egy az egyben? alighase-sehogyse!) Ellenben Székelyhidi Attila nem csak jólképzett, hanem okos (okokat kurkászó) művész, tisztában van izmusok és izomtalanok sokévszázados próbálkozásaival, megpróbáltatásaival, kísérleteivel-kísérteteivel. Végigkísérték ezek a kísértések önnön alkotó körútját a kezdetektől kezdve. Mígnem összegzésként visszatért e táj lényegadó, összegző-ösztönző nagymesteréhez, a világ elismerten-kétségbevonhatatlanul „prima-primissima-zsenialissima” alkotójához, Ajtósi Dürer Alberthoz. Mégpedig nem holmi kisszerű viharsarki provincializmustól űzetve, hanem egyetemesen abból  Kőrös-kulturálisan kifolyólag, ami miatt kedvencem, Heidegger is alaposan górcső alá vette a düreri univerzalitás keretében akár a gyeprészletes, akár a tapsifüleses akvarellgrafikákat. Bizony itt, ezekben a tanulmányrajz-szerű hűséges leképezésekben maga a Lét üti fel fejedelmi fej-sziluettjét, az ábrázolatok kérdésességében manifesztálódik a válaszok választott abrakadabrája. Hiszen kevesebbért hozzá se érdemes fogni, sugallja a nürnbergi magyar. Mit pepecselnénk, rontván az istenművi remeklést? Egészen más a „leányzó fekvése”, ha felsejlik a bambán-bambítóan  szuggesztív látványláng mélyén a mimikri miértje, a megjelenés jelentése-jelentősége. Ez a világvisszahódító, nagyarányú (újdonatúj-vadonatrégi) vállalkozás Sz. A. java munkáiban sikeres, meggyőző. S ez messze elegendő egy félévszázados életmű el- s befogadásához. (N.b. a hegyeket csúcsaikkal mérik, de ez hasonszenvileg érvényes a művész-oeuvre-ekre szintúgy.)

Tessenek ellenőrizni a részletek révületében, részegségében. Nagy, papagájos nő-portréja, teszem azt (velem átellenben), messze többet (mást)  mond egy mesterien-ismertetett, hic et nunc hölgy-életrajznál. A pre-reneszánszoknál hangsúlyos szerepet játszó drapéria-háttér itt is viszi a pálmát (belógatja a kard-kardinális leveleket a napmézsárgán aranyló-omló függöny-Niagarába). De csak azért, hogy aztán mindezt királyi pazarlással visszavonva az öszvérszürke pántos, lenge lepelbe ejtett elegáns leánytestre – ha nem lélekre! – koncentráljon. Sőt, a leány jelenlegi-jeles állapotából ne csak a színformákból adódó múltra, de a mozdulatok-moccanatok s logosz-gátlások kineziológiájából kiolvasható jövendők jövendölésére. Nyakas a nyak, akaratos a kar, de a Lét lényegének Ars-a az olvatag arcból olvasható beleolvadva. A papagáj révén (tükör a tükörben) int az ismétlések unalmára, miközben minimalartos finom nüansz rebbeneteivel rá is dolgozik eme kisded asszony kibontakozó boldogságára. Szóval, nem csak leleplezi benne haloványan a színlelések szükségességét, hanem kiemeli összeszedettségéből a rejtekező őszinteségek színejavát. Érvényes ez a szomszédos kettős portréra („Kép a képben”) szintén. Az odaadóan ejtett testben, sandán lesekvő szemben sorsanalízist modellálhat a művész. Nem csupán meghatódhat, meghathat – de hathat! (Persze, a színformák rozsdás-rovátkolt vörös-kék tágulás-skálájának távlatain át.) Ilyesmit szólhatunk régi önarcképéről (szakasztott ő Munch-i átiratokkal), „Félakt”-járól, de Feri bácsi és András bácsi félalakos, levegős illetve flamingós környezetébe applikált Arc-másairól is. Ezeken (a látomásossá egyszerűsített-szövögetett külvilági textúra tömörítéseken túlmenően) düreri  érzékletességgel és érzékenységgel (sőt! együtt-érzéssel) van sorsába szorítva-sodorva az arc-ábrázat. Egyetemes alteregójává emelkedik az esetleges eseményhalmaz e vihar-sarokbaszorított táj esendőségének. A kiállítás főfalán sorjázó ereklye-rekvizítumok (Munkanadrág, Tanulmány-láb, Kiszolgált tárgyak stb.) többet és mást céloznak, mint az utóbbi évtizedek bravúros virtuóz és/vagy láttató-látványos egyedi vagy sokszorosított grafikái. Megintcsak az elementáris-elemi részvét a világ alsóbbrendűvé degradált szférái iránt. Rész-vétel a kiszolgáltatottság kozmikus zokogásában. Akár egy elnyomorított lábfej bütykében, felakasztott nadrág hajótörött holdalattiságában, szétcsócsált vödör és felmosórongyok komiszul csúf elhagyatottságában. Az úgynevezett szépség is e-mintára organizálódik. Páfrányosan párás aljnövényzet elomlóan megható vesztettéden-oázisába „lóg be a barackfa ága”. Mennél szebb, bársonyosabb, annál megfoghatatlanabb. Hiszen ezekben a tárgyakban (tollakban, kövekben, levelekben) az a szívszakasztóan tragikus és szép, hogy mennél megfoghatóbbak, annál megfoghatatlanabbak. Ahogy egyre plasztikusabb teljességében alkotja elénk tárgyait a művész, azok ennek arányában légneművé spiritualizálódnak, s ahelyett, hogy megnyugtatóan felmutatnák magukat létezőségükben (heideggeri Seiende), antul inkább keletiesen annihilálódnak. Ez a folyamat nagyonis vissza-elemzi a Dürer-metodika és ikonográfia bölcseleti alaprétegeit.

Eme fő vonulatok mellett alkati hajlama hajtja a művészt a század „izmusai” felé is. Nevezetesen a Nemes Lampérth-i – Uitz-i – Kohán-i  konstruktivizmus (ld. monumentális ház-tusakvásai), a kaotikusságot kozmikus hálóvá bogozó nemes-míves szűrreálé (törökzugi kert-elések Ruzicskay-Kondor-Gyulai Líviusz rokonításában), sőt impresszionisztikus táj-tao-pillanatképek. Két totális olaj-táblája (A gyulai határban, a Malom-tónál) reprezentálja kifejtetlen freskó-tálentumait. (Kohánnak se adódott módja efféle tehetségét megvillogtatnia, megbízás híjján.) Ezeken a nagyméretű – főműveken? – nyilvánvalóvá válik, hogy a művész gondos-aprólékos figyelme-precizitása és  mélységes harmóniát áhító-sugalló távlatos világlátása képes egységes-egészbe fókuszálódni-terjedni, s a maguk egyszerűségében köznapi témák nagyvonalú nagy-szerűségbe involválódnak az ihletett megmunkálás koncentráltságában. Nem is gondolnánk futó ránézésre, hogy Székelyhidi Attila a maga csendes-visszahúzódó művészéletútján jószerével bejárta a teljes művészettörténeti múltat, szervesen multiplikálva személyiségét. Ezen belül én mégis – Viharsarok-központi csend-magként – magányos, elhagyott tanyáit, bordóbarna istállóajtóit érzem szignifikáns sajátosságként felcsendülni. Nem az újmódi romlás kultusza vonja itt bűvkörébe médiumát, hanem az egyetemes részvét. Részt vesz a művész mindabban, amit elé vet a sors: tekintetével ízekre szedi-izzítja tárgy-tájait. S addig nem nyugszik, míg mindenegyes rész-szétszabdaltságban, rész-szétesettségben, rész-széttépettségben meg nem tapasztalja az eredendő-végső szépséget. Rész-vétele így lesz révítő részvét: részvét a vesztébe rohanó ember iránt. S ebben egyezik eredetében s eredményében a nagy földi-előddel, az Apokalipszist kristályossá konstruáló Ajtósi Dürerrel!       

Forrás: barkaonline                                                                                 

Összes cikk - lent (max 996px)
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)