Mocsár-Pörjés József
Fotó: Gyulai Hírlap
Meghányták-vetették a dolgot, s végül úgy döntöttek, levelet írnak a szomszédnak. Okuk volt üzenni. Üzenni írásban, ha már szép szóval nem jutottak egyről a kettőre. Voltaképpen türelmes emberek voltak ők, hiszen hosszú évek felgyülemlett baját és búját készültek megosztani szomszédjukkal.
A történet megértéséhez, legelejének megismeréséhez egy-két családi generációt és néhány évtizedet vissza kell lépnünk az időben. A nagyszülői ház, amit néhány éve örököltek meg, a legszélső utcában állt, ablakaiból a szántóföldek négy évszakos végtelenségét lehetett csodálni, az eget és a földet erdő kötötte össze a távolban.
Még utoljára sóhajtott egy nagyot a megroskadt épület, majd kilehelte tégla- és faporos lelkét. Aznap reggel nagy robajjal omlott rá a szomszéd gazdasági épülete a disznóólakra. Erre ébredt az egész ház és a malacok is. Sokadik alkalommal mondták a szomszédnak, hogy nem lesz az úgy jó, leomlik az az épület, és viszi az disznóólakat malacostul magával. A szomszéd, ha nem is a disznót, de kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem lesz azzal semmi sem, áll az már nagyon régen és ott.
A fiatalok szépen felújították a régi házat, rendbe tették a portát, első fészkük lett nagymama egykori otthona, ahova sok gyerekkori emlék kötötte azt a kislányt, aki most férjével élt ott. Mondták a szomszédnak, és nem egyszer kérték, hogy ne ültessen növényeket a vályogház oldalába, mert az nem tesz jót annak. A szomszéd ezzel mit sem törődött, ültette és telepítette a fákat, a bokrokat és a virágokat a ház falához, meg ahogy egy gondos gazda teszi azt, öntözte is rendesen azokat, sőt még a csapadékvizet is odavezette. A fák ránőttek a tetőre, ágai a széllel kezdték bontani a cserepet és az ereszt, a bokrok és a futóvirágok a falat soványították, az esővíz pedig alámosta a házat.
A kézzel írt levél végére az utolsó pont is odakerült. Reménykednek, hogy végre rendeződnek a dolgok, s nem lesz per ebből az egészből. Nem szeretnének egy reggel arra ébredni…
