A légy jó mindhalálig a gyulai tószínpadon
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az ilyen jellegű „hazai” produkciókat rendszerint nagy várakozás övezi, hisz a történet minden mozzanatát, a helyszín valamennyi titkos szegletét bizonyára ismerő helyiek nagy valószínűséggel tudnak nem várt újdonságokkal előrukkolni. A Légy jó mindhalálig ezúttal triplán is indokolta a megkülönböztetett érdeklődést, hisz Móricz műve, az abból készült musical ősbemutatója, valamint a most látható előadás is a hajdúsági városhoz kapcsolható.
A debreceni teátrum 125 éves fennállásának alkalmából a darab musicalváltozatát 1991-ben mutatták be a cívis városban, a Csokonai Színház előadásában. A Pinczés István rendezésében elkészült musical onnan indult hódító útjára, és az országhatárokon túl is óriási pályát futott be, hiszen bő két évtized alatt Szlovákiában, Erdélyben, de még Japánban és Finnországban is megismertetve a debreceni diákok történetét.
Kocsák Tibor izgalmas, friss zenéje, Miklós Tibor emberséges dalszövegei megannyi slágert adott a műnek, a benne játszó gyerekszereplők közül pedig feltűnően sokan maradtak később is a művészi pályán. Majd 22 évvel később, 2013-ban a Csokonai Színház újra műsorra tűzte a darabot, a rendezést az Ady Endre Gimnázium művészeti vezetőjére, a Csokonai-díjjal kitüntetett Várhalmi Ilonára bízva, aki az eredeti musical számos elemét megtartva, ám sok újdonság beépítésével látott a megvalósításhoz.
Ez a feladat épp annyira volt hálás, mint amennyire kihívásokkal teli, hiszen a mindenki által ismert és fülbemászó zeneszámok mondhatni automatikusan sikerre ítélték a produkciót, ugyanakkor a közönség elvárását túlszárnyalni, a mindenki számára ismert cselekmény drámaiságának megtartásával, érdekfeszítőn megjeleníteni a rendező számára épp úgy lehetett akár kellemetlen, mint amennyire ösztönző feladat.
Várhalmi Ilonának így szinte duplán klasszikus alkotások „leporolásával” kellett megbirkóznia, és igyekezett is elkerülni, hogy a nézők egy „múzeumi” produkciót lássanak, azzal talán kevéssé számolva, hogy valamennyi klasszikus mű önmagában hordozza kortalanságát – ezáltal lényegi folytonos időszerűségét –, nem igényelve az olykor koncepciónélküli, pillanatnyi külsőségeket.
Míg annak idején Pinczés István rendezése jól egyensúlyozott a társadalmi regény drámaiságának megtartása és a zenés műfaj könnyedebb megjelenítése között, egyszerűbben felismerhetővé és érthetővé téve a befogadást, ezáltal csakugyan eljutva „lélektől lélekig”; Várhalmi Ilona munkája elgondolkodtat arról, hol kereshető a feldolgozásra ösztönző újabb szemlélet vagy másféle értelmezés megmutatkozása.
Móricz Zsigmond klasszikus története ugyanis a külsőségek lebontása után ma is aktuális. Azon túl, hogy egy egyenrangú közegnek számító kollégiumban miként ütköznek ki mégis a társadalmi különbözőségek, azon át, hogy a gyermek és a felnőtt világban kit milyen messzire hajtanak szándékai és céljai, egészen addig, hogy miként vizsgáznak emberségből a – gyermekek által jogosan példamutatást váró – felnőttek.
Móricz még úgy gondolta, hogy aki tud lelkesedni, az a lelkesítésre is képes, és azt tartotta szem előtt, hogy „azért születtünk, hogy a világ egy kicsit jobb legyen általunk”. Ennek a gyakran elfelejtett felelősségnek a fontosságát mutatja be történetével, sorozatos próbák elé állítva a gyermeki lét felnőttekbe vetett feltétlen hitét és bizalmát.
Móricz közlendőjének mostani megjelenését számon kérni jogos, Pinczés István és Várhalmi Ilona rendezői munkáját összevetni nem hálás, ám – másiknak az egyikből való építkezése miatt – mégis szükséges feladat. Míg az előbbi a – műfaj könnyedsége ellenére – karakterábrázolásban is mélyre tudott hatolni, ezáltal téve az egész produkciót emberségessé, addig az utóbbi a vizuális megjelenésben igyekezett erősíteni.
Jóna Szabolcs koreográfus új zenei alapokra, akrobatikus elemekkel is tarkított, energikus táncbetéteket készített, Gyarmathy Ágnes klasszikus díszletében olykor ambivalens hatást keltettek Nagy Szilvia jelmezei, a sietős színészi játék, a kapkodó fények, a túlzott füstgép használata, a rosszul beállított hangosítás és fülsértő hangerő azonban a Nyilas Misit alakító Kovács László ártatlan, angyali hangja ellenére a gyulai előadáson mindössze egy sietős összképet adott.
A produkciót a Csokonai Színház több évadon át műsoron tartotta, a cívis város lakói pedig nagyon is szerették, amit bizonyára a helytörténeti szempontokon túl az is indokol, hogy városuk kedvenceit is láthatták a színpadon. Ilonka kisasszony szerepében a 2012-ben Debrecen hangjának választott Márkus Lucát, valamint a musical leghíresebb, az „Élet szép, az élet minden…” című dalát éneklő Valkay tanár urat alakító Dánielfy Zsoltot, aki ezúttal saját fiával, - az X-Faktor című televíziós tehetségkutatóban is megfordult - Dánielfy Gergellyel (Andrási) lépett színpadra. A darabbal kapcsolatban érdekességként említhető még, hogy Dánielfy Zsolt mindkét musical meghatározó szereplője, és meglehetősen ritkán adatik meg egy színész életében, hogy kétszer is ugyanabban a darabban játsszon, az pedig szinte példátlan, hogy közel negyed század elteltével ugyanazt a szerepet osszák rá.
A gyulai előadás közönsége azonban mentes volt a mostani szereplők kapcsán elfogultságra okot adó tényezőktől, a Móricz által megírt történet szeretete és a korábbi musical slágereinek ismerete azonban kellőképp lelkesítette, így továbbra is megőrizhető az élet szépségébe és az emberi jóságba vetett hit.
