súr enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Írjál jegyzetet Jenő bácsi kertjéről, mondta Alexandrosz, a fotográfus egy verőfényes májusi napon. Kérésre csak ritkán mondott nemet, így most sem zárkózott el a kihívástól, amit az elhagyatottságában szabadon burjánzó, ódon kert megfestése jelentett neki.
A szépiába hajló szőlőlugasok megörökítése legalább olyan nehéz feladat volt, mintha Atlantiszról kellett volna tűpontos leírást adnia. Jenő bácsi kertje elveszett világ volt, homályos pont egy zsírfoltos, megsárgult képeslapon. A múlt elfeledett darabja.
Actara, Acrobat, Admiral, Afalon, Affil, Amistar, Antracol, Atonic. Atlantisz. Szépen illeszkedik a sorba. Bár a többihez képest túl légies, túl finom, túl elegáns, első hallásra senkinek nem tűnhet fel, hogy kilóg a sorból. Atlantisz. Talán leginkább a pusztítás vágya hiányzik e megnevezésből. Atlantiszban háborítatlanul élhettek a fák, a bokrok, a bogarak, a madarak, még a kukacok is boldogan lakmároztak a napsütötte levelek takarásában. Atlantiszban mindenki egyenlő volt, virágzó anarchizmusban élt és pusztult el minden.
Hánytassa meg magát, javasolta a telefonban a mentőorvos. Az élősködőknek szánt méreg még nem szívódott fel, épphogy csak végigfutott az idős hölgy nyelőcsövén. Egy közeli bérház sarkánál állt meg, hogy könnyítsen magán. Nem sok lehetett hátra a várakozási időből, talán egy hét vagy néhány nap. Milyen szépen hangzik így, kimondva: várakozási idő. A szer lebomlása időigényes.
Ígértem Alexandrosznak szőlőt. Atlantiszit. Azt mondta, neki az mindent megér.
