Súr Enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
– Képzeld, hétfőn megyünk edzeni! – mondta Edina örömittasan a telefon másik végén. – De jó! És kivel? – vágtam rá rögtön az utólag kissé naivnak tűnő kérdést, osztozva lelkesedésében, mit sem sejtve arról, hogy az ártatlannak látszó mondat alanya kit rejthet magában. – Hát veled! – hangzott a válasz.
Fél másodpercnyi néma hezitálás után vakmerően bólintottam rá: ám legyen! Bizonyos kor után meglazulhatnak a kötőszövetek, lelassulhat az anyagcsere, tegnap amúgy is kövérnek éreztem magam, hasznos lehet a rendszeres testmozgás – soroltam magamban a motiváló tényezőket.
– Még visszafordulhatunk – mókázom a kocsiban, s bár szavaimból kihallani a reményt, valójában magam sem hiszek e komolytalan partizánakció sikerében. Beülhetnénk egy cukrászdába, kirándulhatnánk, megnézhetnénk egy jó filmet, ehelyett a jógagatyámban idétlenkedhetek egy órán keresztül. Istenem, segíts!
Az edzőteremben mindennek rejtélyes, angol neve van. Talán jobb is, ha nem tudom, mi következik, ha csak úgy ösztönből hajtom le magam teljesen. Tapossuk a zsírt. Már fél órája. De jó, nem is tudtam, hogy itt is van izmom! Ez iszonyú. Jó-jó, de mikor lesz már vége? Úgy mozgok, mint aki tizenöt éve rokkant nyugdíjas, és nem csak papíron.
Kibírtam. Végül is nem volt olyan szörnyű. Csak nem érzem a lábam. Lehet, hogy csütörtökön is jövök. Ha tudok menni. Vagy beülhetnénk egy cukrászdába.
