Hétfő délelőtt volt, amikor utoljára felmentem Vandához. A sors kegyetlen fintora, hogy Vanda már nem tartózkodott otthon, a fater nyitott ajtót. Még kegyetlenebb fintora volt a sorsnak, hogy Vanda azelőtt két héttel gyakorlatilag ott hagyott, mint a szarát a Duna-parton, amikor a Sziget fesztiválon elkapta a görcs, és én kísértem le egy üres csónakkikötőbe. Ott, a Tankcsapda koncert előtt boldog voltam és szabad: a csajom a seggét törli előttem – senki nem állhat közénk. Az igazság az, hogy akadt egy további kegyetlen fintor is, talán mindnél kegyetlenebb. Közvetlenül a szakítás után láthattam Vandát vonatra szállni, s arcára a boldogság undorító mosolyát rajzolta a tudat, hogy kétszáz kilométerrel odébb várják. Tudomásom volt róla, hogy egy nagy picsájú, és – erről meg voltam győződve – izzadós heréjű hülyegyerek várja, akit közös ismerőseink, különösen, akik a megbocsáthatatlan skandalum ellenére továbbra is önfeledten spanoltak Vandával, amúgy jó fejnek neveztek. Egy városban jártunk egyetemre, én is felszálltam, s mély lélegzetet véve elindultam fölkutatni őt. A leghátsó kupéban ült, bedugaszolt füllel. Könyörögtem, mint egy kölyök, adjunk egymásnak még egy esélyt, vagy ha mennie kell, hát isten vele, de mindig várni fogom, és hogy később, például huszonhét éves koromban, ugye lesz sansz újra, mondja, hogy lesz. Az egész litánia alatt kifelé nézett az ablakon, majd azt suttogta, hogy meglátjuk, de biztosan, huszonhét éves koromban szinte biztosan lesz sansz. Visszarakta a fülhallgatót. Jól kivehetően Panterát hallgatott. Az ízlésével sose volt baj, tőle örököltem a metált. Nehezen álltam kötélnek, mert U2-s voltam, mígnem egy szalmonellás éjszaka, amelyen szivacsosra hánytam a gyomrom, fölfigyeltem rá, hogy minden öklendezéskor brutális riffek zúgnak az agyamban. Másnap megbabonázva ébredtem, s alig vártam, hogy a kontroll után Sepulturát tegyek a magnóba. Utóbb, egy véletlen találkozáskor fölhánytorgattam Vandának, hogy mégis mi a faszt tud csinálni egy tohonya majommal. Szereti-e az ilyen a Panterát. Azt felelte, ismeri. Ebben minden benne volt. Képtelen voltam megérteni, hogyan lehet elhagyni egy száraz tökű metálost olyanért, aki nem hallgat rendszeresen Panterát. Volt egy negyedik fintor is. Miután Vanda végleg kiírt az életéből, két hétre vakációt hirdettem a nyári és az őszi szünet közti szűköcske periódusban. Nem lógtam, csupán összeszedni próbáltam magam. Vasárnap este volt, a Várkert büfében vacogva kerestem a boldogságot, kisfröccs formájában, amikor menetrendszerűen érkezett a fintor, ezúttal egy távoli vonatfütty formájában, amelyhez az állomásról kirobogó szerelvény csattogó hangja volt a bonusz. Órákkal később felhívott tesóm, s elújságolta, hogy a pályaudvaron Vanda anyjába botlott, aki kikísérte a lányát, és felőlem tudakozódott, vigyorogva hozzátéve, el tudja képzelni, mennyire boldog lehetek most. Ez így, ha jól számolom, öt. Öt fintor. Bólintottam egyet, mint aki metált hallgat és jön a headbangelős rész, majd eldöntöttem, hogy másnap délelőtt, utoljára, felmegyek hozzá.
Bőven lett volna időm átpörgetni a történeteket, de nem ereszkedtem alá a részletek homályos bugyraiba, nem analizáltam évről évre élesebb vitáinkat, se Vanda rendszeres szemrehányását, hogy ha már elugrom hozzájuk, nem a faterral kéne innom, azon se tipródtam sokat, érdemtelenül jut-e koldusbotra, akinek leendő arája kiteszi a szűrét: nem hagytam, hogy alkalmazkodó természetem miatt eljussak az önhibáztatás legmagasabb csúcsaira. Bosszúban gondolkodtam, tisztességes, férfias megtorlásban. Ha lett volna érzékem a nívós forgatókönyvekhez, miután betessékel, megölöm a fatert. Másként döntöttem, mert fontosabb célom volt: visszakapni a Machine Head kazettámat. Ha volt is köztünk bizonyos szemléletbeli különbség, ő például a klasszikus metálműfajra esküdött, míg én a new schoolt preferáltam, egyvalamiben egyetértettünk Vandával: a Machine Head, de legalábbis első albumuk, a Burn My Eyes, a metálzene alfája és ómegája. A kezdet és a vég, a jin és a jang, maga a végtelen, mely egyedül önmagával azonos. A lemezt érintő beszélgetéseink kielégüléshez hasonlatosak voltak.
Akár egy lámpalázas halottkém, rontottam a lakásba, ahogy a fater ajtót nyitott, s végiggázoltam az előszobán, amelyben az egyik szilveszter éjjel állva dugtunk, míg a szülök odabent a Sas kabarét nézték. A cipőm se vetettem le, sáros lábbal léptem a gyerekszobába, és rutinos mozdulattal kikaptam a magnóból a kazettát. Tudtam, mit kell tennem, tudtam, hová kell nyúlnom. Azzal a lendülettel kifordultam a szobából, és diadalmasan elhagytam a lakást. A lépcsőfordulóban megtorpantam, s visszanéztem. A fater alsógatyában állt az ajtóban. A szemében mondhatatlan szomorúság bujkált, de gőzöm se volt, kit gyászol. Abban biztos voltam, hogy nem a Burn My Eyes miatt készül megszakadni a szíve. Eszembe jutott egy estém Vandával a lépcsőházban. Koncertről estünk haza, és csúnyán összekaptunk a földszinten. Fölszaladt a harmadikra, de hallottam, hogy nem fordítja el a kulcsot a zárban. A vezetéknevét kiabáltam utána, hogy érezze, keményen toljuk, ez komoly kapcsolat, nem afféle diákvacakolás, és nyüszítettem hozzá, hogy ő az én állatom. A macikám. Akkoriban játszotta a Tankcsapda a macis dalát, mi ebben a kulturális környezetben nevelkedtünk. Mit mondhattam volna a megrökönyödött faternak. Ezt biztosan nem. Macikám, súgtam, de a szám azt formázta: minden jót, s hozzátettem: Feri bá. A kazettás kezemmel intettem is.
Odalent bezuhantam a kocsiba. Mintha az életemet menteném, keblemhez szorítottam a zsákmányt. Kék-fehér volt, mint egy MTK-mez, törődött, elhasznált. Kilencvenperces. Rajta halvány grafitnyom, a zenekar monogramja: MH, mellette a lemezcímé, mintha a sors fintora ekkor se hagyna cserben, s Vanda sulijának a rövidítését dörgölné az orrom alá: BME. Rongyosra hallgatta négy év alatt, s jellemző módon most mégse vitte magával. Felcsendültek az első taktusok. Akkor éreztem meg, hogy mennyire kemény. Hogy baszottul az.
Most huszonhét éves vagyok, csak mondom.
Forrás:muut.hu
