– A közönség Gyulán láthatta először szabadtéri előadásként a Popfesztivált, amit ráadásul jókora eső előzött meg. Mennyiben volt más így játszani?
– Viszontagságos volt, mert minden nedves volt, a nézőknek is elég sokat kellett várniuk, ami nem ideális, hideg is volt, de én azt gondolom, hogy szerette a közönség, és az előadás is jól sikerült. De én már játszottam itt korábban a Tószínpadon, úgyhogy ismertem a terepet, ami ilyen szempontból előny volt.
– Nagyon sok mindenről szól ez a darab, többek között a szabadság iránti vágyról is. A te életedben mikor volt az, amikor rájöttél, hogy az embernek az önmagához való viszonyulása a mérvadó, és nem a külvilág véleménye? Hiszen kívülről nagyon magabiztosnak és nyugodtnak tűnsz.
– Ez belülről azért nem ilyen könnyű, de nagyon örülök, hogy ha ez tükröződik rajtam. Ez a váltás nagyon régen történt, tizenévvel ezelőtt. A színészet eleve olyan pálya, ahol egyes időszakokban sokat őrlődik az ember, akár azon is, hogy az ő helye mi ezen a pályán. Aztán eljön a pillanat, amikor megérti, hogy tényleg nem az a fontos, hogy mit gondolnak mások, hanem az, amit önmagáról gondol, és ez mindenképp nagyon felszabadító. Mert amint magaddal helyre kerülsz, a világ is a helyedre tesz. Én már réges-régóta szabadúszó vagyok, nagyon fiatal voltam, amikor meghoztam ezt a döntést, nem is gondoltam végig, hogy milyen következményei lehetnek, mert egyszer csak úgy éreztem, hogy nekem így jobb, az én habitusomhoz, az én természetemhez ez ideálisabb. Közrejátszott, hogy sok olyan szerep volt – akkor én még a Vígszínház társulatában voltam -, amit szerettem volna eljátszani, de ott akkor épp nem volt műsoron. Ha pedig más színházban fut is olyan darab, hiába szeretném én azt a szerepet, meg kell hajolni az előtt, hogy annak a társulatnak a tagjai élveznek elsőbbséget. Ezt elég rosszul tűrtem, szerettem volna a magam ura lenni. És ennek az igényemnek a megvalósításában partner volt Marton László, a Vígszínház akkori igazgatója, és még évekig játszhattam ott szabadúszóként. Ezért nem is olyan feltűnő, hogy én milyen régóta vagyok társulattól független ezen a pályán. Aztán eljött az a pillanat, amikor igazából szabadúszóvá váltam, és évekig játszottam az Operett Színházban, Kecskeméten, a Tháliában, de a Madáchban is voltam, vagyis nagyon-nagyon sok helyen dolgoztam, nagyon sok emberrel találkoztam, aminek mostanra az lett a következménye, hogy bárhová is megyek az országban, mindenhol ismerősök vannak. Ez mindenképp jó érzés, és most már azt is megszoktam, hogy soha nem tudom, mit hoz a jövő.
– A szükséges magabiztosság mellé ehhez azért jó adag, az ismeretlenben vetett bizalom is kellhet.
– Az első pár évben szorongtam, de már megszoktam, mert ahogy az elején mondtad, én legesleginkább önmagamnak szeretnék megfelelni. Nagyon örülök, hogy ha tetszik az, amit csinálok, és azért tesz boldoggá, amiért csinálom. Olyan úgy sincs, hogy valami mindenkinek tetsszen, de olyan sincs, hogy senkinek sem, úgyhogy önmagamnak kell megfelelni, és azt szerintem mindig tudja is az ember legbelül, hogy egy-egy feladatban hogyan állt helyt. De én ilyen alkat vagyok, már kiskoromban is ilyen voltam. Ha valaki szeret, annak nagyon örülök és barátkozó vagyok, de nem akarok semmilyen képnek megfelelni. Az vagyok, aki, és ha ezért szeretnek, akkor az szuper.
– Akkor is önmagadnak akartál megfelelni, amikor énekesnőként debütáltál, méghozzá a Republik együttes oldalán?
– Úgy alakult a pályám, hogy nagyon sok énekes szerepet játszom, mostanra már át is billent, több énekes szerepet játszom, mint prózait. Ha nem is feltétlenül ennyire musical jellegű, de mindig van benne valami kis éneklés, és szeretek is énekelni. Szerettem volna készíteni egy lemezt, és sodorni kezdtek az események, mert a sors összehozott Cipővel, elmondtam neki a tervemet, ő azonnal benne volt, ráadásul úgy, hogy ne csak egy dalt vegyünk fel együtt, hanem az egész lemezt. Sajnos nagyon kicsi volt a reklámja, nem nagyon tudnak róla az emberek. Szerintem jó lemez lett, de sajnos most már olyan érték, ami nem teremthető újra, miután Cipő már nem él. Akkor egy nyarat mentem velük koncertezni, ami egészen más élmény, mint színházban énekelni, mert fantasztikus az a direkt visszajelzés, ami a nézőktől jön azzal, hogy velem éneklik a dalokat. Ráadásul a Republic egy országosan ismert nagy zenekar, óriás tömegek előtt énekeltem, és nagyon élveztem. Itt, Gyulán is voltunk vele fellépni. De ez is egy zárt közeg, ahová be kell törni, és ahhoz szerintem nem volt elég az idő, de mindenképp nagyon nagy élmény volt.
– Egy előadói kaland volt?
– Végülis kaland, akkor egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, és talán meg is volt a lehetőség, hogy több lehet annál, de aztán a sors nem úgy hozta.
– Pedig az jól kiderült, hogy nem színésznőként énekeltél, hanem valódi énekesnőként álltál helyt, ami ritka.
– Még az is lehet, hogy egyszer csinálok egy zenekart. Még minden lehet, még annyi minden belefér, nem szoktam előre elhatározni a dolgokat, de ha a sors úgy hozza, nem fogok ellenállni. Pedig alapvetően nem vagyok egy aktív ember, ilyen szempontból a sors eddig elég kegyes volt hozzám, mert azt egyáltalán nem pozitív tulajdonságként élem meg, hogy nem megyek a dolgok után. De hát az ember olyan, amilyen, és a saját árnyékát olyan nagyon nem tudja átlépni. Egy kicsit igen, egy kicsit tud tenni, mint ahogy annak idején én kerestem meg Cipőt, de ha akkor nemet mondott volna, nem tudom, hogy mentem volna-e tovább. Ritkán van, hogy az ember kigondol valamit, és az varázsütésre megvalósul.
– Talán az a „Valahogy úgyis lesz” jellegű bizalom segíti elő. Vagy édesanyád határozott függetlensége.
– Ilyen vagyok, de azt, hogy ez tanult vagy öröklött tulajdonság, azt nem tudom neked megmondani, mert fogalmam sincs róla. Adott, hogy ilyen vagyok, hála Istennek mindig volt munkám, jó feladatokban dolgozhattam, de nekem se sikerül mindig minden, tehát azért kudarcélmények is értek, de az évek tapasztalatai azt mutatják, hogy mindig történik valami. Nem tudom, hogy reagálnék, ha egyszer csak úgy alakulna, hogy nem. Nehezet kérdezel. Én azt gondolom, hogy a magam részéről azt tudom tenni, hogy ami van és hogyha van, akkor azt tisztességgel, a legjobb tudásom szerint megcsinálom. Azt tudom, hogy abban dolgos vagyok. Olyankor nem ismerek fáradtságot és nem spórolok a munkával. De a munkán kívüli nyüzsgést – nevezzük így – azt nem is tudom, hogyan kell. Abba azért nem fektetek energiát, mert eleve képtelen vagyok rá, de mondom, ez nem pozitív tulajdonság, inkább hiba, mert manapság igenis utána kellene menni a dolgoknak, és igenis jelen kell lenni. Ha a szituáció olyan, hogy látom a lehetőségét annak, hogy ha teszek valamiért, akkor az létrejön, akkor megteszem, lásd a Republic-lemeznél is így volt, de úgy, hogy nem is látom és keresem a gesztenyét, hogy egyáltalán hol kell kikaparni, olyan nem fordult még elő.
– Mi tart egyensúlyban? Mi ad erőt?
– A család mindenképp, nekem az nagyon erős hátteret jelent. Nagyon nehéz lenne egy lábon állni, ezért ha a munkában épp csendesebb időszak van, akkor azt élvezem, hogy velük tudok lenni, amikor pedig munka van, akkor abban az időszakban a család segít nagyon sokat. Nem panaszkodom, mert nem olyan nagyon nehéz ez, meg lehet csinálni. Nem mondom, hogy időnként nem fárasztó, de hát a másik oldalon nagyon megéri. Az a képességem viszont megvan, hogy mindig abba kapaszkodjak, ami van. Ha éppen nincs munka, akkor annak örülök, hogy a családdal lehetek együtt, hogy a fiamat tudom iskolába vinni, tanulni vele, haza tudom vinni, ha munkám van, akkor annak örülök, hogy dolgozhatok. Nekem ez adja azt, hogy egyben vagyok.
Névjegy
Balázsovits Edit 1975. június 13-án született Budapesten. Szülei ismert és elismert színművészek: édesanyja Almási Éva, édesapja Balázsovits Lajos. A Színművészeti Főiskolán 1997-ben végzett, ezt követően 2001-ig a Vígszínház társulatában dolgozott, szabadúszó 2001-től lett. A Képzelt riport egy amerikai popfesztivált már édesanyja hasában is a színpadon töltötte, most pedig ugyanabban a szerepben látható, amelyet annak idején édesanyja is sikerre vitt. Angol tudásának köszönhetően a Magyarországon forgatott külföldi sorozatokban és filmekben is látható (Silent Witness, The Borgias, Die Hard). 2008-ban Kornay Mariann művészeti díjat kapott, 2009-ben Jászai Mari díjban részesült. A 2005-ben született Richárd édesanyja.
