Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Szilágyiné Solymosi Mária, akinek álma élettel és német szóval megtölteni a gyulai "Máriás házat"

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Szávai Krisztina • INTERJÚ • 2015. február 15. 13:00
Szilágyiné Solymosi Mária, akinek álma élettel és német szóval megtölteni a gyulai "Máriás házat"
Szilágyiné Solymosi Mária: Gyökerek nélkül nem lehet fát nevelni és gyümölcsöt érlelni
Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba

Évtizedek óta kiemelkedő szerepet vállal a német nemzetiségi hagyományok ápolásában, a nyelv őrzésében, s mindig büszkén vállalta sváb származását. Gyermekkorából hozza az erős identitástudatot? Milyen hagyományokat őrzött, ápolt családja?

A negyvenéves kényszerhallgatás, a Malenkij robotra való elhurcolás rányomta családunkra is bélyegét, hiszen nagyapámat még Steigerwald Jánosnak hívták, akinek magyarosítania kellett a nevét Solymosira. Nem gondolom, hogy ebbe halt bele, de mindez megviselte a családunkat. Nekünk otthon németül nem lehetett beszélni, s az apukám nagyon mérges lett, amikor ötödikes koromban orosz tagozatra választottak be, így oroszul sem beszélhettem otthon, hiszen egykor hadifogoly volt. Később az Erkel Ferenc Gimnázium német-orosz tagozatára kerültem, s már akkor szívügyemnek tekintem a nyelvápolást, de rengeteget kellett tanulnom ahhoz, hogy ilyen múlttal folyékonyan tudjak beszélni. Leginkább a gasztronómiában őrizte meg családunk a népszokásokat: disznóvágásokon, névnapokon ült össze a nagycsalád, és igazi sváb ételeket ettünk. Természetes volt, hogy hetente két napon tésztaétel került az asztalra, s régi szokások elevenedtek meg egy-egy ilyen alkalommal, mint például a forró kukorica szemezgetése. Amikor a németvárosi óvodába kerültem óvónőként, úgy éreztem, kötelességem Németgyulának a régi emlékeit felkutatni, óvodánk múltját feltérképezni. A levéltárban nagyon sok segítséget kaptam a kutatáshoz, melynek eredményeként kialakítottuk az óvodának évszakokhoz tartozó hagyományait, s felelevenítettük az egykori népszokásokat. Úgy gondolom, ezzel én is tartoztam, tartozom az őseimnek, s tartozom az unokámnak és a következő generációknak, hiszek abban, hogy gyökerek nélkül nem lehet fát nevelni és gyümölcsöt érlelni.

S ma, a közösségen belül szűk családja milyen szokásokat őriz?

Elfogadták, hogy nekem ez szívügyem, s partner benne a családom. Nem is lehetne másképpen csinálni, hiszen sok lemondással is jár: a kulturális eseményeken, a hagyományőrző rendezvényeken való részvétel, s az arra való felkészülés is. Természetesen otthon is próbálom azokat az ételeket készíteni, azokat a szokásokat alakítani, amiket kifelé, a közösség irányában mutatunk. Nálunk már természetes, hogy nemzetiségi ruhám van, nem is egy, s hogy e viseletet felveszem. Szeretném, ha a lányom is követné példámat, amit történész fiam azzal erősít majd, hogy megpróbálja felkutatni, hogyan éltek itt régen a német emberek.

Gyula Város Német Nemzetiségi Önkormányzatának 1998-tól képviselője, majd elnök-helyettese lett.  Mely hagyományok állnak Önhöz legközelebb? Hogyan szólítják meg a különböző generációk tagjait?

A kilencvenes évek elején idős emberekkel készített interjúk kapcsán kutattuk fel, hogyan is éltek Németgyulán a németek, akik 1724-től több hullámban települtek be s alakították ki különálló városrészüket. Németgyula 123 évig önálló városként működött, sajnos azonban a kényszerhallgatással, az asszimilációval, a vegyes házasságokkal és a polgárosodással együtt járt a szokásoknak és a hagyományoknak az elvesztése. Nagy felelősség volt, hogy olyan szokásokat, hagyományokat próbáljunk feleleveníteni az óvodában, amelyek tényleg voltak ebben a városban. Mindezeket évszakokhoz kötve kapcsoltuk össze egymással, körbekerítve az esztendőt. Nagyon büszke vagyok arra a kis csapatra, akikkel együtt mindezt megteremtettük. Amikor 1991-ben Németvárosi Óvodára változtattuk nevünket, sokan megrökönyödtek, hogyan mertük ezt megtenni, hiszen sokáig Józsefvárosnak hívták e városrészt. Én úgy gondoltam, hogy az itt élő német származású embereknek jó érzést ad az óvoda új elnevezése, s ma pedig már mindenki számára olyan természetes, hogy Németvárosnak is ez lett a neve. Jobban, többen is használják, mint a Józsefváros elnevezést. Újra élővé tettük az egykori nagy szüretek hagyományait, az óvodában babgulyást főzünk, és kenyeret sütünk a kemencénkben, együtt készítünk el mindent, ahogy őseink tették. Régen szekereken szállították haza a szőlőt, és a házaknál dolgozták fel, s bár felvonulás nem volt, de az újbort a gazdák egymásnak kínálgatták. E régi hagyományt kapcsoltuk össze egy felvett ünneppel, Szent Mártonra való emlékezéssel, 2014-ben már 22. alkalommal, s úgy gondoltuk, ezt a szép ünnepet érdemes az óvoda falain kívülre vinni. Első alkalommal azok a németek, akik a korábban említett okok miatt nem is merték magukat németnek nevezni, még nem jöttek el, de ma már ezer főre duzzadt a rendezvény látogatottsága, ahol németül énekelnek, mondókát mondanak a gyermekeink. Az óvodánk minden eseményét támogató nemzetiségi önkormányzat, a Békés Megyei Német Önkormányzatok Szövetsége, valamint a Békés-Csongrád Megyei Német Iskolaegyesület is segít a hagyományok összefogásában, mint a tradicionális disznóvágás vagy a sváb bál megszervezése, s a rendezvényekkel az idősebb embereket is megtaláljuk. Akik pedig ezen alkalmakkor a régen tanult fortélyokat is átadhatják a jövő generációjának, s a fiatalok játszva tanulják a nyelvet és a szokásokat.

Óvodapedagógusként 1977-től, intézményvezetőként 1986-tól tevékenykedik. Hogyan válik a nevelés, az óvodai mindennapok részévé a nemzetiségi hagyományápolás? A kisgyermekek gazdag batyuval indulnak tovább az óvodából, visszatérnek- e később ifjúként, felnőttként a közösségbe, vagy legtöbbjük az erős gyökerek miatt soha nem is szakad el tőle?

Húshagyó kedden közösen kergetjük el a telet, előtte farsangi rendezvényt tartunk. Egykor a sáros utcákra fektetett pallókon keresztül dézsában vitték a lányokat a fiúk a bálba, hogy szép ruhájuk ne koszolódjon. Az utolsó hordót pedig végiggörgették az utcákon, s beleöntötték az Élővíz-csatornába. Majd tavasszal pünkösdi királyt és királylányt választunk a legügyesebbek közül. Az évzáró és ballagási ünnepségünk immár 22 esztendeje német nyelven folyik, mert az a legfontosabb: szeressék és ismerjék a nyelvet a gyerekek, s olyan szinten tudják megtanulni, mint a magyar nyelvet. Úgy érzem, mindehhez már az otthoni környezet is megvan, igaz, nem a régi svábok, hanem az új, fiatal szülők beszélnek németül és megpróbálják ők is tanítani a gyerekeiket. S egyszer el fogjuk érni – ez az én nagy álmom – hogy a német nyelv visszakerüljön a mindennapi életbe. Az óvoda, s mellette a német klub megadta ehhez az első lépéseket. A klubba járó, egymást segítő idős emberek, az óvoda, majd az iskola német nemzetiségi óvodapedagógusai és tanítói összefogtak, közösen alakították ki a hagyományokat, szokásokat. A mostani Márton-napon is volt olyan család, melynek négy gyermeke tanult az óvodában, s bár ma már külföldön és Budapesten dolgoznak, vissza-visszajárnak az ünnepre, s csodálkoznak, semmit sem változott az egykori rendezvény, amely nagyon sokat jelentett számukra, s őrzik jó emlékeik között. Úgy érzem óvodás gyermekeinknek és szüleiknek, a rendezvényeinken résztvevőknek átadjuk őseink tiszteletét, a szokások, hagyományok felélesztésével olyan közös élményt segítünk megélni, amely szeretetben, összetartozásban, egymás segítésében megerősít, közösségünk fennmaradását biztosítja.

Mit jelent Önnek a K. Schriffert József-díj? Mit érzett, mire gondolt először, amikor megkapta e jeles elismerést?

Nagyon meglepődtem. Talán azért is, mert általában a díjazottak méltatását én szoktam megírni. Azonban annyi minden történt velem mostanában, iskolába jártam, vizsgáztam, talán még örültem is, hogy most nem nekem kell e méltatást megírni. A díjat azzal a céllal hoztuk létre, hogy mindig olyan személy kapja meg, aki nagyon sokat tesz a német nemzetiségért. Soha nem gondoltam magamra. Hiszen én nem csinálok semmit, csak teszem a dolgomat, önkéntesként, az életemből adódóan, szinte korparancsként. Amit célul tűztem ki magam elé huszonvalahány évvel ezelőtt, a nyelv visszahódítását, a szokások, hagyományokat felelevenítését, elértem. S ezért nekem nem jár semmi, csak a jó érzés, mint amikor ránézek egy-egy rendezvényen az óvónőkre, s mindegyik nemzetiségi ruhában van. S előveszik a régi viseleteket az idősebbek is. Nagy elismerés és megtiszteltetés a díj. Köszönöm, hogy rám gondoltak.

A meglévő, szorgosan ápolt hagyományok mellett vannak-e új ötletei? Milyen terveket dédelget?

Mindig kell, hogy távlatokat állítsunk, s hogy álmaink legyenek. Úgy gondolom, egyfelől természetes, hogy a hagyományos ünnepeinket próbáljuk szélesíteni, még több embert megszólítani és mozgósítani.  A legnagyobb álmom azonban a "Máriás ház" felújítása és élettel való megtöltése, melyhez sok ötletünk, elképzelésünk van. Szeretnénk mindennek otthont adni egy helyen: bemutatni a tájház emlékeit, rendezvényeknek, könyveknek, olvasásnak, beszélgetéseknek teret nyújtani, s ily módon másfajta tanulással a német nyelvet megszerettetni, s a meglévő nyelvtudást őrizni, fejleszteni.

Köszönöm szépen a beszélgetést.

 

Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba
GYULAI HÍRLAP • 2015. február 15. 13:00
Szilágyiné Solymosi Mária: Gyökerek nélkül nem lehet fát nevelni és gyümölcsöt érlelni
Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
+
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)