Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - A Rendes parancsnok - Visszaemlékezés Tüttő István Gyulán eltöltött katonaéveire is

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Mészáros Bálint • MAGAZIN • 2014. december 28. 16:00
A Rendes parancsnok - Visszaemlékezés Tüttő István Gyulán eltöltött katonaéveire is
Történeteit a rendszerváltásig még szeretett felsége és családja előtt is titokban tartotta
Alig voltam elsős, mikor nagypapám meghalt. Csak húsz évvel később kezdtem el foglalkozni 2. világháborús részvételével, összesen csak annyit tudtam róla, hogy kiképző volt, valahol, valamikor. Sajnos a róla fennmaradt legkorábbi levéltári forrás 1947-es keltezésű, mint utólag kiderült és sejtettem, eléggé elferdítve készült el az önéletrajza, amit jószerivel csak támpontnak lehetett felhasználni. Félévnyi kutatás után végre kezdtek összeállni a részletek, ez a történet róla szól.
A 101. Vegyiharc-Zászlóalj 2. százada (1941). Forrás: Mészáros Bálint

Tüttő István 1919 szeptemberében született a Somogy megyei Szabáson. Az elemi iskola elvégzése után kötelezően leventenevelésben részesült, rátermettségével hamar kitűnt, ezért 1939 nyarától már segédoktatóként vett részt a Levente Egyesületben.

A 21. életévének betöltése után önként jelentkezett sorkatonai szolgálatra. Piliscsabatáborban a 101. Gépkocsizó vegyiharc-zászlóaljnál kezdte meg a sorkatonai szolgálatát 1940. december elsején, mint honvéd. Januárban már be is iskolázták 3 hónapos tisztesi iskolába, ezt sikerrel el is végezte, és épp időben csatlakozhatott a Délvidékre induló zászlóaljához. Szabadka–Újvidék körzetében a szerb erődrendszerek leszerelését, aknamentesítést hajtottak végre, amiket aztán a Kárpátok erődrendszereibe használtak fel, építettek be. A zászlóalj munkáját többször megtekintették magas rendfokozatú elöljárók, valamint politikusok, német és olasz szakemberek is. Kolozsváron a kormányzói díszszemlén ez a zászlóalj is felvonult. Itt érdemelte ki a Délvidék emlékérmet.

1941 augusztusában előléptették őrvezetővé, és kinevezték rajparancsnokká. Az 1942 márciusában megtartott egyhónapos rohamutász-kiképzést sikerrel elvégezte. Ezek után már mint kiképző szolgált tovább a zászlóaljánál. A kiképzésben nagy hangsúllyal szerepelt a harcgázok elleni védekezés, a gázkamragyakorlatok, a harci gázok felismerése, a hólyaghúzó gázok mustárgáz-semlegesítése, az erődharc, az aknatelepítés-mentesítés, az erődítés, az aknavetők köd- és harcanyagvetőként való alkalmazása. Nyáron a Piliscsabatáborban megtartott Hősök emlékműve- és csapatzászló-avatáson már mint tizedes vesz részt a díszszemlén. Ugyanebben az évben október 15-én leszerel a katonai sorállományból, és felszerel rendőrnek a budapesti II. Karhatalmi zászlóaljhoz. A tanfolyam elvégzése után Budapesten rendőrként teljesített szolgálatot a X., XI. és XIII. kerületekben.

1944 tavaszán és nyarán, a Budapesten lévő, zsidók által lakott épületek és gettók őrzésénél is teljesített szolgálatot. Egy alaklommal egy család könyörögve arra kérte meg, hogy a háború végéig rejtse el nekik az abroszba csomagolt családi aranyat, amit valahol el is ásott nekik a budai hegyekben. A háború után a család felkereste őt, és ő hiánytalanul visszaszolgáltatta nekik a családi aranyat.

A zsidók által lakott épületek és gettók őrzését látta el, de azért próbált ember maradni az embertelenségben. Megbeszélték egy férfival, hogy esténként kiszökhet élelmet és ivóvizet szerezni magának és többi sorstársának. Ez több héten keresztül így folyt, míg egyszer a férfi nem jött vissza, és ez a reggeli gettó-létszámellenőrzésénél azonnal kiderült. Így hamarosan, augusztus elsejétől újra a honvédségben folytathatta a szolgálatát Piliscsabatáborban mint szakaszvezető, szakaszparancsnok, az időközben felállított 103. Fogatolt vegyiharc-zászlóalj 2. századánál. Ez a század zömmel már frontot megjárt és tapasztalt katonákból állt, ezért őket csak „öregutász század”-nak becézték, amire büszkék is voltak.

Augusztus 20-án Gyulára vezényelték őket egy szakasszal, létszámuk mindösszesen 40 fő volt. Itt erődítési feladatokat láttak el, valamint a környékbeli hidak őrzését és aláaknázását kapták feladatul. Elszállásolva a 20. határvadász-zászlóalj laktanyájában voltak. Ebben a városban a IV. és a VII. hadtest arcvonal érintkezési pontjánál csak ők védekeztek. Nagypapám és beosztottjai feleltek két hídért Gyulaváriban és két hídért a sarkadi cukorgyárnál.

Egészen szeptember 25-éig itt voltak állásban, mikor is a 2. Ukrán Front menetből lerohanta Gyulát és Kétegyházát. Nagypapám itt,  valószínűleg egy repesztől sebesült meg a nyakán, és fogságba esett. A szovjet katonák elvették mindenét, a tárcájában találtak egy képet, amin menyasszonyával (nagymamámmal), és mint még rendőr, karddal az oldalán szerepelt. Nagy ordítozás kezdődött, mivel a katonák azt hitték, végre tisztet fogtak. El is vitték kihallgatni-vallatni, de három szovjet katona is kellet, hogy lefogja és lekötözze. Mindezek után elvitték az éj leple alatt egy töltésre, teljesen levetkőztették, azonossági jegyét eldobták, és közölték vele: haladjon előre a töltésen. Nagyon jól tudta mi fog következni, ezért rögtön leugrott a töltésről, elmondása szerint csak úgy pattogtak utána a lövedékek. Karcolásokkal túlélte a saját kivégzését, és sikeresen visszaszökött alakulatához. Mindeközben az 1. Honvéd páncélos hadosztály és az „Ameiser” német harccsoport visszafoglalta mindkét települést. Ezért a hidakkal kapcsolatos feladatok ismét a 103/2.-esekre hárultak.

Október 4-én nagypapám ismét ellenőrzésre ment ki a hidakhoz, ugyanis azok aláaknázottságát sűrűn ellenőrizték német és magyar elöljárók. Látva a hadi helyzet alakulását a lakosság arra kérte meg  a „rendes parancsnokot”, hogy ne robbantsák fel a hidakat, mivel az nagyban akadályozná a betakarítást és az életüket is. Ezért úgy döntött, hogy október 5-én kiszedeti az összes híd alól a tölteteket.

Október 6-án erős tüzérségi előkészítés után a szovjet 6. gárdalovashadtest önjáró lövegekkel megtámogatott több zászlóalja támadást indított Gyula ellen, itt kezdődött az alföldi csata. A városba menetből be is nyomultak, a több százszoros túlerő kivetette állásaiból a 103/2.-eseket, a hidakat pedig tervszerűen feladták. De a gyorsan előretörő szovjet támadás miatt ez meneküléssé fajult, és mindösszesen – nagypapámmal együtt – ketten élték túl a visszavonulást.

Békéscsaba irányában tértek ki a szovjetek támadása elől. Onnan több hátizsáknyi kolbászt vittek magukkal, nehogy az az ellenség kezére jusson. A századukat visszavonták Gödöllőre, ahol valószínűleg az Attila-vonal erődítési munkálataiban, aknatelepítésben és kárelhárításban vettek részt egészen október 19-éig, majd feltöltésre visszavonták őket Piliscsabára. A szövetséges-megszálló német erők előszeretettel kértek kölcsön magyar utászszakaszt mentorálásra, erődítési és mentesítési feladatokra, volt olyan szakasz, amely Lengyelországig  is eljutott.

Időközben nagypapámat kitüntették a Tűzkereszt I. fokozatával. Századparancsnoka tudomására jutott, hogy az egész  századot aknatelepítési feladattal a frontra akarják vezényelni, de korszerű fegyverek híján voltak. Ezért felszólította századát, hogy szerezzenek fegyvereket, azt se bánja, ha az esetleg a németektől van. Fegyvertípustól függően szabadnappal jutalmazta a fegyvereket. Sok liter pálinkáért cserébe, 2 hét múlva állig fel volt fegyverkezve a század. Végül nem vonultak a frontra, hanem továbbhelyezték őket Szentkirályra, majd Kőszegre. Útjuk során végignézhettek a Balatonnál egy magyar veszteség nélküli légi harcot, ugyanis szovjet és amerikai harci repülők keveredtek egymással légi harcba. Kőszegen szintén erődítési munkálatokkal bízták meg őket, körkörösen 3 védővonal kiépítésével a város körül, valamint a Szálasi-bunkerek építésével. De ezek a munkálatok is maximum csak egynapi visszatartó erőt jelenthettek a szovjet hadseregnek. A németek a vegyi fegyverek egy részét a front közeledtével folyamatosan kivonták az ország területéről, másik részük nyomtalanul eltűnt, illetve szovjet kézre került. Innentől kezdve alakulata már, mint 103. Különleges műszaki zászlóalj névvel szerepel. Arról, hogy a Szent Koronát is egy ideig a városban őrizték, semmit sem tudtak.

1945. január 5-én előléptették őrmesterré. Az alakulatra pedig rábízzák Kőszeg középső védőkörlet védelmét a főcsapás irányában. Szárnyaikon pedig Volksturm, műszaki, légvédelmi és egyéb maradvány alakulatok voltak állásban, akik március 29-én délelőtt egy lövés nélkül megadták magukat illetve megfutottak, látván a szovjet harckocsi áradatot Horvátzsidány felől. Mivel teljesen kilátástalan volt harckocsik ellen felvenni a harcot kézi fegyverekkel, ők sem tehettek mást, mint visszavonultak a harmadik védővonalba. A harckocsi árkon lévő hidakat felrobbantották, eközben folyamatos aknavetőtűz alatt álltak. A századparancsnokuk választás elé állította megmaradt embereit, hogy átöltözhetnek civil ruhába, megadhatják magukat, vagy vele tarthatnak tovább nyugat felé, Ausztriába a Szabó-hegyen keresztül. Nagypapám nem kívánta hátrahagyni se hazáját, se menyasszonyát, akiről hónapok óta nem hallott semmit, mert bennrekedt a budapesti ostromgyűrűben, ezért több társával együtt, még magyar földön megadta magát a beérkező szovjet csapatoknak.

Egy hónappal később már haza is térhetett. Egy évvel később igazolták, de B-listázták. Mivel a Szálasi-kormányzat ideje alatt léptették elő őrmesternek, vissza is fokozták szakaszvezetővé.

A gyulai-gyulavári hidak mind a mai napig állnak, amit nagypapám évtizedekkel később egy utazás alkalmával újra megcsodálhatott. Több idősebb és korabeli helyi lakos felismerte a háború alatti „rendes parancsnokot”, szaladtak is azonnal a tanácshoz. Nagypapámat behivatták a városházára, ahol pohárköszöntővel várták és néhány nap jutalomüdüléssel.

A rendszerváltás után több zsidó család is írásban jelezte a Belügyminisztériumnál, hogy a háború alatt volt egy „rendes parancsnok” a gettónál, aki segített rajtuk. 1991 nyarán az akkori rendőr főkapitány kereste föl őt személyesen a lakásán, és átadta a rehabilitálásról és előléptetésről szóló parancsot. Nagypapám könnyek között, meghatódva vehette át a rendőri alhadnagyi váll-lapokat. Valamint felkérést kapott, hogy vegyen részt ősztől a rendőr hallgatók kiképzésében a Rendőrtiszti Főiskolán. De ennek egy hirtelen fellépő, gyors lefolyású halálos betegség miatt már nem tudott eleget tenni. Történeteit a rendszerváltásig még szeretett felsége és családja előtt is titokban tartotta.

Kutatásom során megtisztelő találkozásban lehetett részem, nagypapám háború alatti századparancsnokával, akinek én is lejelentkezhettem, úgy mint nagypapám több mint hat évtizeddel korábban.

Mészáros Bálint


(Köszönettel tartozom Madaras Péter nyugállományú ezredes és Szilvásy Lajos nyugállományú magyar királyi százados uraknak a kutatásimhoz nyújtott önzetlen segítségükért.)

Felhasznált irodalom

HM HIM Központi Irattár: Tüttő István személyi anyagyűjtője.
Madaras Péter – Dr. Varga József: Piliscsaba tábortól a Pázmány Péter Katolikus Egyetemig, Budapest, 1997.
Dr. Számvéber Norbert: Az alföldi páncéloscsata, Budapest, 2007.
Fekete Ferenc – Baum Attila: A Magyar Királyság kitüntetései, Szeged, 2010.

(Ez az írás Tüttő István elbeszélése nyomán, illetve Mészáros Bálint kutatása alapján született. Szerkesztőségünk nem tudta minden részletében leellenőrzni a leírtakat – A Szerk.)

 

Tüttő István szakaszvezető (1941). Forrás: Mészáros Bálint
Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)