A Jupiter messze a legnagyobb bolygó a Naprendszerben, tömegét tekintve kétszer akkora mint az összes Nap körül keringő égitest együttvéve. Az esti égbolton a Hold és a Vénusz után a harmadik legfényesebb égitest. Először Galilei vizsgálta távcsövön keresztűl a gázóriást, s ennek köszönhetően fedezte fel a négy legnagyobb holdját, melyeket azóta is az ő tiszteletére Galilei-féle holdaknak nevezünk. Ez volt az első bizonyíték, amely igazolta, hogy nem minden égi mozgás középpontja a Föld, ahogy azt régen gondolták. A már kis távcsöveken keresztűl is jól látható égitest gomolygó felhőrétege alatt találjuk a kb. 1000 km vastagságú hidrogénben gazdag légkört, lejjebb pedig a folyékony molekuláris hidrogénből álló mély óceánját.
A másik nagy gázóriásunk a Szaturnusz, ami a második legnagyobb bolygó a Jupiter után a Naprendszerben. Felépítésében hasonló a Jupiteréhez, csak a légkörének héliumtartalma kevesebb valamicskével. Nagytestvéréhez hasonlóan, az egyenlítőjével párhuzamosan világos és sötét csíkokból álló mintázat borítja. A Szaturnusz sávjai sokkal szabályosabbak, bár kevésbé körülhatároltak.
Az elmúlt időszakban amerikai csillagászok a két bolygó légköri adatai alapján kimutatták, hogy légkörükben bőségesen található gyémánt. A legnagyobb gyémántok valószínűleg egy centiméter átmérőjűek is lehetnek. Ezt az újszerű megállapítást a két bolygó belsejének legfrissebb hőmérsékleti és nyomásadatai alapján vizsgálták meg, amelyben a szén különböző körülmények közötti viselkedését vizsgálták. A kísérletekből arra következtettek, hogy a két égitest hatalmas területeire záporozhatnak a gyémántkristályok. Mennyi briliáns ékszer készülhetne belőle, ha elutazhatnánk értük?!
A gyémántképződés folyamata a Jupiter és a Szaturnusz felső légkörében, a viharok sávjában kezdődik. A felső légkörben zajló villámlások a metánt korommá változtatják, és ahogyan hullik a korom, nő rajta a nyomás. 1600 kilométer esés után grafittá válnak, majd további 6000 kilométernyi zuhanás után a lehulló grafitdarabok erős, stabil gyémántkristályokká szilárdulnak. Viszont a további harmincezer kilométernyi esés után már a pokoli hőmérséklet és nyomás hatására képtelenség, hogy megőrizzék szilárdságukat, ezért folyékony széntengerré alakulnak át a két bolygó felszínén.
Három-négy év múlva sokkal többet tudunk meg, illetve sokkal pontosabb adatokat kaphatunk a Jupiterről, mikor végre célba ér a 2010-ben útnak indult Juno űrszonda. A műhold legfontosabb küldetései közé az óriásbolygó kémiai összetételének, légkörének, valamint gravitációs és mágneses terének vizsgálata tartozik. A bolygó több pontján mérik majd a légkör összetételét, hőmérsékletét, szerkezetét, a felhők átlátszóságát és az egész felhőrendszer dinamikáját, méghozzá nemcsak a felhőzet tetején, hanem alacsonyabb magasságokon is. A szonda egyik fő célja, hogy meghatározza a bolygó belső felépítését és a magjának pontos tömegét, amelyekre a bolygó gravitációs terének feltérképezése adhat eredményeket. A mágneses mérésekből a bolygó belsejében működő dinamómechanizmusról is pontosabb képet kaphatnak majd a kutatók. Nem utolsósorban, a bolygó hatalmas tömegét és gyors forgását kihasználva megpróbálják az általános relativitáselmélet egyes következményeit is megmérni. A pontosabb vizsgálatoknak köszönhetően pedig tényleg bebizonyosodhat a gyémánteső léte.
